2013. október 23-án a Der Spiegel első jelzése, majd néhány nappal később a lap és a New York Times közös riportja nyomán az egész világ megtudta: egy Edward Snowden által kiszivárgott NSA-dokumentumban Angela Merkel német kancellár mobiltelefonszáma „GE Chancellor Merkel” néven, célpontként szerepelt. A hír alapjaiban rengette meg a két ország – egymást szövetségesnek tekintő – viszonyát, és egy több éven át húzódó diplomáciai és jogi utóélet kezdetét jelentette, amelynek a végére a mai napig nem került pont.

Hogyan derült ki, és mit hallgattak le valójában?

A szivárgott dokumentum szerint a célzás kódja 2002-re datálható – ekkor Merkel még nem volt kancellár, hanem a CDU elnöke. Kancellári tisztségét csak 2005 novemberében vette át, ami azt jelenti, hogy amennyiben a dátum pontos, a megfigyelés már jóval a kormányfői pozíció betöltése előtt elkezdődött. A dokumentumok nem közlik pontosan, hogy tényleges beszélgetés-tartalmat rögzítettek-e, vagy csak hívásmetaadatot; az érintett telefon egy magánjellegű, párthoz köthető mobilkészülék volt, nem a kancellária titkosított vonala.

A technikai háttérről szivárgott dokumentumok és nyílt forráskódú hírszerzés-elemzők (pl. az electrospaces.net) azt feltételezik, hogy a berlini amerikai nagykövetségen – a Pariser Platz közelében – működött az NSA és a CIA közös, nagykövetségekre települő megfigyelő egysége, a Special Collection Service. Ezt a berendezést és tevékenységét az amerikai kormány sosem erősítette meg hivatalosan, így ez a részlet szivárgott dokumentumokra és szakértői elemzésre épül, nem hivatalosan megerősített tény.

Miért éppen Merkelt figyelték?

Az amerikai fél a mai napig nem adott hivatalos indoklást arra, miért éppen Merkel telefonját célozták. Egy másik, a Guardian által közölt szivárgott dokumentum szerint 2013 végén az NSA összesen körülbelül 35 világvezető telefonját figyelte hasonló módon – Merkel esete tehát nem feltétlenül egyedi, kiemelt akció volt, inkább egy szélesebb, vezetőket rutinszerűen megfigyelő program része lehetett. Egy szivárgott belső értékelés szerint a 200 megfigyelt vezetői telefonszámból összességében kevés, jelentésre érdemes hírszerzési eredmény született – ez arra utal, hogy a program hozadéka utólag, amerikai szemszögből is korlátozottnak bizonyult. Azt, hogy Merkel kiemelt politikai súlya az EU-ban külön szerepet játszott-e a célzásban, semmilyen elsődleges forrás nem erősíti meg – ez továbbra is csak újságírói feltételezés.

„Ausspähen unter Freunden – das geht gar nicht.”— Angela Merkel, 2013. október

Merkel ezt a mondatot – szabad fordításban: „Barátok közt kémkedni egyszerűen nem megy” – egy brüsszeli EU-csúcstalálkozó előtt mondta, hozzátéve, hogy ez minden német állampolgárra vonatkozik, és kancellárként ő felel ennek betartásáért. A kijelentés napja előtt telefonon hívta fel Obama amerikai elnököt, és azonnali magyarázatot kért; szóvivője szerint a gyakorlatot „teljesen elfogadhatatlannak” nevezte.

A Fehér Ház a hívásról kiadott hivatalos közleménye szerint Obama biztosította Merkelt, hogy Washington „nem figyeli meg, és nem is fogja megfigyelni” a kancellár kommunikációját – ez a mondat azonban kifejezetten csak a jelenre és a jövőre vonatkozott, a múltra nem adott se tagadást, se megerősítést. Több német lap, köztük a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung, később azt írta, hogy Obama a hívásban elnézést is kért, és azt mondta, ha tudott volna a lehallgatásról, leállította volna – ezt azonban sem a Fehér Ház, sem Merkel szóvivője nem erősítette meg hivatalosan, így ez csak német sajtóértesülésként, nem tényként kezelhető. A Bild am Sonntag egy állítását, hogy Keith Alexander, az NSA akkori igazgatója már 2010-ben személyesen tájékoztatta volna Obamát a Merkel-megfigyelésről, az ügynökség kifejezetten cáfolta.

A Wall Street Journal 2013 őszi beszámolója szerint a Fehér Ház, amint tudomást szerzett a gyakorlatról, leállította több vezető – köztük Merkel – telefonjának megfigyelését; ez a részlet is csak egyetlen lapra visszavezethető értesülés, nem hivatalos amerikai megerősítés.

Az ügy diplomáciai súlyát jelzi, hogy 2013. október 24-én a német külügyminisztérium berendelte John B. Emerson amerikai nagykövetet – szövetséges ország esetében ez rendkívül szokatlan lépésnek számított.

A kudarcos „no-spy” megállapodás

A Snowden-leleplezések után, 2013 augusztusában Berlin és Washington tárgyalásokat kezdett egy úgynevezett „no-spy” (kém-mentességi) megállapodásról, amelyben a felek vállalták volna, hogy nem kémkednek egymás ellen. A tárgyalások 2014 elejére a sajtóbeszámolók szerint „az összeomlás szélére” kerültek, és 2014. május 2-án, egy Fehér Házi Obama–Merkel-találkozón a két vezető nyilvánosan is elismerte a kudarcot: Obama kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nincs általános no-spy megállapodása semmilyen országgal, és helyette egy kiber-biztonsági párbeszédet ajánlott fel. Formális megállapodás a mai napig nem jött létre.

A nyomozás, amely nem vezetett sehová

A német szövetségi főügyész, Harald Range 2015. június 12-én lezárta a Merkel-telefon lehallgatása miatt indított vizsgálatot, mert – saját szavai szerint – az állítás „bírósági úton nem volt bizonyítható”. A rendelkezésre álló anyag csupán egy NSA-dokumentum átirata volt, nem az eredeti megbízás, és nem állt rendelkezésre olyan konkrét bizonyíték – például egy tényleges lehallgatási jegyzőkönyv –, amely bíróság előtt megállt volna. Fontos hangsúlyozni: a vizsgálat lezárása nem azt jelenti, hogy a lehallgatás ne történt volna meg, csak azt, hogy a német ügyészség a rendelkezésre álló bizonyítékokat nem találta elégségesnek egy büntetőeljáráshoz.

Egy újabb botrány toldaléka: a BND és a WikiLeaks-lista

Fontos külön kezelni két, 2015-ben kiderült, de a Merkel-telefon ügyétől eltérő esetet. Áprilisban nyilvánosságra került, hogy a német hírszerzés, a BND évek óta az NSA-tól kapott „szelektorokkal” (keresési kulcsszavakkal, telefonszámokkal) is dolgozott, és ezek között olyanok is voltak, amelyek EU-tisztviselőket és európai cégeket – köztük az Airbust – céloztak, részben a német kormány tudta nélkül. Néhány hónappal később, 2015 július elején a WikiLeaks 56, a német kancellária ellen irányuló NSA-szelektort és 69, német minisztereket és magas rangú tisztviselőket érintő telefonszámot hozott nyilvánosságra (két külön alkalommal, július 1-jén és 8-án) – ez már nem a Snowden-dokumentumokból, hanem egy külön forrásból származott. Az eset kapcsán Merkel ismét berendelte az amerikai nagykövetet.

A Bundestag három éve

A Bundestag 2014-ben vizsgálóbizottságot hozott létre a Snowden-ügy és a hírszerzési együttműködés kivizsgálására; a testület három évig dolgozott: a Bundestag hivatalos összesítése szerint 153 ülésen, összesen 581 óra 21 percnyi tanúmeghallgatáson, 89 tanút és 32 szakértőt hallgatott meg, és 2401 aktát tekintett át. Merkel maga is tanúként jelent meg a bizottság előtt 2017. február 16-án – utolsó tanúként –, és azt állította, nem tudott arról, hogy a saját hírszerzése, a BND is hasonló, szelektor-alapú gyakorlatot folytatott; amikor 2013-ban kimondta a híres mondatát, állítása szerint csak az amerikai NSA-ra gondolt.

A bizottság 2017. június 28-án adta át zárójelentését, amely két, élesen eltérő értékelést tartalmazott. A kormánykoalíció (CDU/CSU és SPD) szerint nem történt „tömeges megfigyelés”, és a vizsgálat lendületet adott a BND történetének legnagyobb reformjához. Az ellenzék (Die Linke és a Zöldek) különvéleménye szerint a BND az NSA szelektoraival szűrte az általa gyűjtött adatokat, és az eredményeket továbbadta az amerikai félnek – ami szerintük törvénysértést jelentett. Egy pontban mindkét oldal egyetértett: a BND technikailag és jogilag nem volt képes megbízhatóan kiszűrni a külföldi kommunikáció tömegéből a német állampolgárok adatait.

A botrányok sorozata – a 2013-as Merkel-telefon-ügy, a 2014-es kudarcos no-spy tárgyalások, majd a 2015-ös BND-szelektor- és WikiLeaks-ügy – együttesen jelentősen megterhelte a két szövetséges bizalmát a 2010-es évek közepén, formális szankciókhoz vagy a hírszerzési együttműködés megszakításához azonban nem vezetett.