Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának (OHCHR) szouli irodáját vezető James Heenan a napokban közzétett jelentésében és nyilatkozatában, amelyre az ENSZ Hírszolgálata is hivatkozik, kettős arcú Észak-Koreát rajzol meg. A nemzetközi közösség számára a hermetikusan zárt sztálini diktatúra látszólag mozdulatlan, ám a felszín alatt a belső struktúrák átalakulnak: gyárak és regionális egészségügyi intézmények sora épül a 2024-ben indult, úgynevezett „20x10-es regionális fejlesztési program” keretében, miközben elterjedtek a helyi okostelefonok és a mobilbanki szolgáltatások is.

Azonban a technológiai felszín és a gazdasági modernizáció látszata mélyen félrevezető.

Az ENSZ szakértői arra hívják fel a figyelmet, hogy a lakosság az ország történelmének eddigi legsúlyosabb külső elszigeteltségét éli át.

A Kínával közös határszakasz annyira hermetikusan le van zárva, hogy a korábban túlélési stratégiának számító illegális határátlépések és csempészet is szinte teljesen megszűntek. A belső élelmezésbizonytalanság állandósult, a kényszermunka – beleértve az iskolások mezőgazdasági betakarításba való bevonását is – pedig továbbra is a mindennapok szerves része.

Az elemzők és a jogvédők rámutatnak, hogy a helyi fejlesztések és a digitalizáció nem a polgárok jólétét vagy a külvilág felé való nyitást szolgálják. A több mint húszféle helyi okostelefon és a zárt rendszerű mobilbanki hálózat teljes egészében az állami felügyelet és megfigyelés hatékonyságának növelését célozza. Az internethez való hozzáférés hiányzik, a technológiai eszközök pedig a belső cenzúra és a totális kontroll kiterjesztett karjaivá váltak egy olyan információs térben, ahová független megfigyelők gyakorlatilag nem tehetik be a lábukat.

Az ENSZ monitoringtevékenysége így kizárólag külső forrásokra – elsősorban a határokon túlra jutott szemtanúk, áldozatok vallomásaira, valamint a műholdas felvételekre – támaszkodhat. Bár a nemzetközi szervek időnként engedélyeznek szűk körű humanitárius vagy egészségügyi mentességeket (például ENSZ-szankciók alóli kivételekkel tervezett kórházi felszerelések szállítása révén), a phenjani vezetés politikája megköveteli a teljes autonómiát és a társadalom elzárását a külső hatásoktól.

Ez a kettősség – a külsőségekben modernizálódó, építkező rezsim és a polgárait a külvilágtól teljesen elvágó, bürokratikus elnyomó rendszer – azt jelenti, hogy Észak-Korea nem a klasszikus értelemben vett stagnálást, hanem egy technológiailag frissített, ám emberi jogi szempontból példátlanul zárt totalitárius modellt konszolidál. A nemzetközi közösség számára ez a helyzet komoly dilemmát jelent: miközben a humanitárius szervezetek próbálnának segítséget nyújtani, a belső kontroll olyan szintre lépett, amely megakadályozza a szabad információáramlást és a lakosság alapvető jogainak érvényesülését.