A guantánamói amerikai haditengerészeti támaszponton működő fogolytábor 2002. január 11-én nyitotta meg kapuit, hogy helyet adjon az afganisztáni háborúban fogságba esett, terrorizmussal gyanúsított személyeknek. A táborba a fennállása során összesen 780 embert szállítottak – a szám azóta drámaian lecsökkent, a tábor jogi és erkölcsi státusza azonban a mai napig vitatott.
A tábor a 2000-es évek közepén érte el a legnagyobb létszámát, több száz fogvatarttal, akik közül sokakat évekig vádemelés vagy bírósági eljárás nélkül tartottak fogva. A létesítmény hamar nemzetközi kritikák kereszttüzébe került: emberi jogi szervezetek és a Nemzetközi Vöröskereszt is rendszeresen bírálta a fogva tartás körülményeit és a kihallgatási gyakorlatot.
Az ígéret, ami nem teljesült
Barack Obama elnök 2009-es hivatalba lépésekor rendeletet írt alá a tábor egy éven belüli bezárásáról – ekkor 242 fogvatartott volt még Guantánamón. Az ígéret végül politikai és jogi akadályokba ütközött: a Kongresszus megnehezítette a foglyok amerikai földre szállítását, a bezárás pedig a mai napig nem valósult meg, jóllehet a létszám az elmúlt bő másfél évtizedben folyamatosan, ha nem is egyenletes ütemben, tovább csökkent.
A tábor majdnem kiürült – csak épp nem azok miatt, akik miatt a legtöbben figyelik.
Akiket nem lehet sem elengedni, sem elítélni
A mára néhány tucatra apadt fogvatartotti létszám nagy részét azok az emberek teszik ki, akiket egyik amerikai kormányzat sem mert sem szabadon engedni – biztonsági kockázatot látva bennük –, sem bíróság elé állítani, mert az ellenük felhasználható bizonyítékok jelentős része kínzás alatt született vallomásokból ered. Közéjük tartozik a szeptember 11-i per öt, jelenleg négy vádlottja is, köztük Kalid Sejk Mohamed. Az ő helyzetük szimbolizálja leginkább a tábor máig megoldatlan paradoxonát: sem elítélni, sem szabadon engedni nem tudják őket, húsz évvel az elfogásuk után sem.
