Az 1861-ben kezdődött amerikai polgárháború második évére az északi államok uniójának komoly nehézségekkel kellett szembenéznie. Abraham Lincoln számára a háború elsődleges célja kezdetben kizárólag a föderáció egyben tartása volt, és óvakodott attól, hogy a rabszolgaság eltörlését tegye a harcok fókuszába. Azonban a harctéri patthelyzet és a véráldozatok mértéke rákényszerítette az adminisztrációt a stratégia újragondolására.
Ennek nyomán adta ki Lincoln az előzetes Emancipációs Kiáltványt. A dokumentum egy határozott, száz napos ultimátumot intézett a déli, szakadár államokhoz: ha 1863. január 1-jéig nem teszik le a fegyvert és nem térnek vissza az Unióhoz, a fegyveres erők által felszabadított területen minden rabszolgatartásban lévő személyt hivatalosan és visszavonhatatlanul szabadnak fognak tekinteni. Ez a lépés összekötötte a katonai győzelem ügyét az emberi szabadságjogok egyetemes eszméjével.
Külpolitikai és belpolitikai nyomásgyakorlást is jelentett lincoln döntése
A kiáltvány valódi jelentősége legalább annyira volt külpolitikai, mint amennyire belpolitikai. A déli Konföderáció ugyanis abban reménykedett, hogy a nyersanyagok – elsősorban a gyapot – hiánya miatt az európai nagyhatalmak, különösen Nagy-Britannia és Franciaország fegyveres beavatkozásra kényszerülnek a oldalukon. Ám amint az Unió hivatalosan is nyíltan rabszolgaellenes platformra helyezkedett, a londoni és a párizsi kormányzat számára morálisan tarthatatlanná vált a rabszolgatartó Dél nyílt támogatása.
1862 szeptembere megmutatta, hogy a válsághelyzetekben a morális tisztaság és a határozott értékválasztás nemcsak elvi kérdés, hanem a reálpolitika eszköztárában is hatékony fegyver lehet a külső intervenciók megfékezésére. Lincoln döntése példa arra, amikor egy belső konfliktus globális mércévé vált, megváltoztatva milliók sorsát és a szabad világ jövőjét.
