Galeazzo Ciano gróf – Mussolini veje, aki 1936 júniusa óta vezette az olasz külügyet – első külföldi útját tette Németországba: október 21-én találkozott Konstantin von Neurath német külügyminiszterrel, majd napokig tárgyaltak. A nemzetközi szakirodalom egy része (a német külügyi iratokra hivatkozva) a kilencpontos olasz–német jegyzőkönyv aláírását október 23-ra teszi, Ciano október 24-én kereste fel Hitlert berchtesgadeni rezidenciáján, a magyar és az angolszász összefoglaló művek viszont – köztük a Britannica és a hazai kronológiák – egységesen október 25-ét jelölik meg a Berlin–Róma tengelyt megalapozó, „berchtesgadeni” vagy „berlini jegyzőkönyvként” emlegetett megállapodás dátumaként.
Ma tehát ennek a berlini aláírásnak az évfordulója van – nem pedig Mussolini híres beszédéé, amely november 1-jén hangzott el.
A „tengely” szó, amely később egy egész világháborús koalíciót elnevezett, néhány nappal az aláírás után született meg. Mussolini 1936. november 1-jén, a milánói Dóm téren mondott beszédében fogalmazott úgy, hogy a Berlin–Róma vonal nem elválasztó korlát, hanem olyan tengely, amely körül Európa többi állama csoportosulhat. A folyamat ezután gyorsult fel: 1936. november 25-én Berlinben aláírták a német–japán antikomintern paktumot, amelyhez Olaszország 1937. november 6-án csatlakozott; 1939. május 22-én jött létre az „acélpaktum”, a kölcsönös katonai segítségnyújtást előíró német–olasz szövetség; 1940. szeptember 27-én pedig a háromhatalmi egyezménnyel Tokió is belépett, megteremtve a Berlin–Róma–Tokió háromszöget.
Az 1936-os közeledést nem valamiféle eleve elrendelt ideológiai testvériség hozta, hanem konkrét kudarcok és kényszerek. Mussolini a harmincas évek elején még Közép-Európa német terjeszkedésének gátjaként pozicionálta Olaszországot, és kifejezetten ellenezte az Anschlusst. Az 1935-ös etiópiai támadás, az azt követő népszövetségi szankciók és Róma nemzetközi elszigetelődése, majd a spanyol polgárháborúba való közös beavatkozás viszont egyetlen reális partner felé terelte: Berlin felé. Vagyis a tengelyt nem a hasonlóság, hanem a közös szembenállás teremtette meg a fennálló nemzetközi renddel és azokkal, akik azt fenntartották volna.
1936-ban sok kortárs megfigyelő is lebecsülte a német–olasz megállapodást: titkos, nem kötelező erejű, inkább szimbolikus gesztusnak tűnt. Három év múlva katonai szövetséggé, négy év múlva háromkontinensnyi koalícióvá vált. Ugyanakkor a tengely története a másik irányba is tanulságos: a szövetség belső logikája végig az erősebb fél, Németország érdekeit szolgálta, Olaszország pedig fokozatosan feladta közép-európai befolyását, majd 1943-ban összeomlott – Cianót, a jegyzőkönyv aláíróját 1944 januárjában Veronában saját oldalán végezték ki. Az érdekalapú tengelyek könnyen születnek, nehezen irányíthatók, és ritkán érnek jó véget azok számára, akik beléjük kapaszkodnak.
