Versailles árnyékában — de jogilag mindig főváros

A reneszánsz korában I. Ferenc bővítette a Louvre-t - a mai legrégebbi, föld feletti szárnyat, Pierre Lescot tervei szerint, 1546–1551 között -, majd 1572. augusztus 23–24-én éjjel kezdődött a Szent Bertalan-éji vérengzés, amelyben a hugenották ellen elkövetett gyilkosságok áldozatainak száma a mai napig vitatott: a legszűkebb becslések szerint Párizsban kb. 2000–3000, országos szinten pedig több tízezer, egyes — a szakma által túlzónak tartott — becslések szerint akár 30 000 fő is lehetett.

IV. Henrik a vallásháborúk után igyekezett helyreállítani a város presztízsét: megépíttette a Pont Neuf-öt melynek átadásra 1606–1607-re tehető, és a mai Place des Vosges-t (1605–1612).

Gyakran félreértett fordulópont az 1682-es év, amikor XIV. Lajos Versailles-ba helyezte át az udvart és a kormányzat tényleges székhelyét. Ez azonban nem jelentette Párizs fővárosi státuszának elvesztését: a város jogilag, névlegesen mindvégig Franciaország fővárosa maradt, csak a hatalom napi működésének helyszíne változott — egészen 1789 októberéig, amikor a forradalom visszakényszerítette a királyi udvart a városba.

A Bastille — mítosz és valóság

1789. július 14-én a Bastille ostroma vált a francia forradalom legismertebb szimbólumává, a köztudatban élő kép azonban jelentősen eltér a tényektől. A bevétel pillanatában mindössze hét fogvatartott volt az erődben: négy hamisító, egy idős, elmezavaros férfi, egy szexuális kihágásért saját családja által bezárt grófi rangú fogoly és egy másik elmezavaros rab — politikai foglyok tömegének nem volt nyoma.

A roham valódi célja sem a foglyok kiszabadítása volt, hanem a lőpor megszerzése: a tömeg korábban az Invalides-nál már mintegy 30 ezer puskát zsákmányolt, lőporhoz azonban csak a Bastille-ban juthatott. A harcban a forradalmárok oldalán körülbelül 83-an haltak meg, a védők közül egy invalidus katona esett el, az erőd parancsnokát, Bernard-René de Launay-t viszont a harcok után az utcán lincselte meg a tömeg.

Augusztus 26-án fogadták el az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, 1792. augusztus 10-én a felkelők megrohamozták a Tuileries-palotát és véget vetettek az alkotmányos monarchiának — a harcban több mint ezer védő esett el. XVI. Lajost 1793. január 21-én végezték ki guillotine-nal a mai Place de la Concorde-on. A terror uralma alatt (1793 szeptembere és 1794 júliusa között) országosan 16 594, Párizsban 2639 embert végeztek ki guillotine-nal — az ennél tágabb, minden börtönhalált és egyéb erőszakos halált is beleszámító, kb. 45 ezres országos áldozatszám-becslés kevésbé pontos, ezért a két számot nem szabad összekeverni. A Notre-Dame-ot 1793 novemberében az „Ész Templomává” nyilvánították, homlokzatának 28 királyszobrát a forradalmárok lefejezték. Robespierre-t 1794. július 28-án végezték ki, ezzel zárult le a terror korszaka.

Napóleon és a bukás

Napóleon jelentős városfejlesztési projekteket indított — köztük a Diadalívet, amelynek építése 1806-ban kezdődött, de csak 1836-ban, jóval bukása után készült el —, és a hadjáratai során szerzett műkincsekkel (köztük olasz reneszánsz mesterművekkel) jelentősen bővítette a Louvre gyűjteményét, amit ekkor Musée Napoléonnak neveztek. A zsákmányolt művek jelentős részét 1815-ös bukása után visszaszolgáltatták eredeti helyükre. 1814. március 31-én a szövetséges csapatok bevonultak Párizsba, majd a "száz nap" és a waterlooi vereség után, 1815. július 7-én másodszor is — ezúttal tartósan.