Haussmann báró és a modern Párizs
Az igazán radikális átalakulást III. Napóleon és Georges-Eugène Haussmann báró 1853 és 1870 közötti városrendezése hozta el. A motivációk között egyaránt szerepelt a higiénia (az 1832-es és 1848-as kolerajárványok után sürgető volt az új, végül mintegy 600 kilométeres csatornarendszer kiépítése), a katonai-rendészeti szempont (1830 és 1848 között hét fegyveres felkelés zajlott a szűk utcák barikádjai mögött) és az esztétikai modernizáció.
1860. január 1-jén tizenegy önálló községet (köztük Montmartre-t és Belleville-t) csatoltak a városhoz, a kerületek száma 12-ről 20-ra nőtt, a terület megduplázódott, és a lakosság egyetlen tollvonással mintegy 400 ezer fővel ugrott meg.
Haussmann munkája saját korában is erősen vitatott volt: 1867-re a kötvényadósság elérte a 463 millió, a teljes projekt adóssága a 2,5 milliárd frankot, Jules Ferry politikus gúnyirat-sorozatban támadta az elszámolásokat, és III. Napóleon végül 1870. január 5-én elbocsátotta Haussmannt, aki megtagadta az önkéntes lemondást. Az utókor gyakran csak vizionárius városépítőként emlékszik rá, holott hivatali idejét politikai és pénzügyi bukás zárta le. Az az elterjedt állítás, hogy a széles utcákat kizárólag a barikádok elleni harc megkönnyítésére tervezték, a szakirodalom szerint a helyzet leegyszerűsítése: ez csak egy volt a több motiváció közül, és hatékonyságát maga a történelem is megkérdőjelezte — az 1871-es Kommün felkelése a sugárutak megléte ellenére is barikádokkal folyt.
Ostrom, Kommün és a világkiállítások
1870.szeptember 19. és 1871. január 28. között a német csapatok ostrom alá vették Párizst; az éhínség olyan súlyos volt, hogy az állatkert állatait is megették, a külvilággal a kapcsolatot pedig légballonokkal tartották. A megadás után, 1871. március 18-tól május 28-ig működött a Párizsi Kommün, amelynek leverése — az úgynevezett "véres hét" (május 21–28.) — máig vitatott áldozatszámmal zárult: a hagyományos becslések 10–20 ezer halottat említenek, míg Robert Tombs brit történész 2012-es, levéltári adatokra épülő revíziója ezt 6–7,5 ezerre szállította le — ezt más kutatók vitatják, tehát a pontos szám nyitott szakmai kérdés.
A század végét a világkiállítások határozták meg. Az 1889-es kiállításra épült Eiffel-torony ellen 1887-ben egy neves művészekből (köztük Guy de Maupassant, Charles Gounod, Alexandre Dumas fils) álló Háromszázak Bizottsága tiltakozott, Párizs szégyenének nevezve a tervezett építményt. A tornyot végülGustave Eiffel rádiótávíró-antennaként ajánlotta fel katonai célra, így menekült meg a tervezett 1909-es lebontástól. Az 1900-as világkiállításra nyílt meg 1900. július 19-én a párizsi metró első vonala.
