Az Öbölháború — az első egységes fellépés

A hidegháború végével rövid időre megnyílt a lehetőség a Biztonsági Tanács egységes fellépésére. Miután Irak 1990. augusztus 2-án lerohanta Kuvaitot, a Tanács november 29-én elfogadta a 678. számú határozatot, amely az Alapokmány VII. fejezetére hivatkozva felhatalmazta a Kuvaittal együttműködő államokat "minden szükséges eszköz" alkalmazására, ha Irak 1991. január 15-ig nem vonul ki. Az ezt követő amerikai vezetésű koalíciós hadművelet (Sivatagi Vihar, majd a százórás szárazföldi offenzíva) februárra felszabadította Kuvaitot — ez volt a hidegháború utáni első nagy, a Szovjetunió/Oroszország és az Egyesült Államok egyetértésével lezajlott kollektív biztonsági fellépés, ami a hidegháború alatt elképzelhetetlen lett volna a kölcsönös vétók miatt.

Békefenntartási kudarcok: Szomália, Ruanda, Srebrenica

Az optimizmus nem tartott sokáig. Az 1990-es évek közepén három egymást követő válság rendítette meg alapjaiban az ENSZ békefenntartásba vetett bizalmát.

Szomáliában az 1992-től induló humanitárius misszió (UNOSOM) fokozatosan állam- és demokráciaépítő mandátumot kapott. 1993. október 3–4-én, a "Mogadishui csata" néven ismertté vált összecsapásban Mohamed Farrah Aidid szomáli tábornok milíciái lelőttek két amerikai Black Hawk helikoptert; az amerikai oldalon 18 katona vesztette életét. A szomáli veszteségek száma erősen vitatott — a becslések a néhány száztól több ezerig terjednek, nincs konszenzusos szám. Az incidens után az amerikai és a nyugati politikai hajlandóság a jövőbeli beavatkozásokra alapjaiban megrendült — ez közvetlenül hozzájárult ahhoz, hogy fél évvel később, a ruandai népirtás idején a nemzetközi közösség vonakodott erőteljesebben beavatkozni.

1994.január 11-én Roméo Dallaire kanadai vezérőrnagy, az ENSZ ruandai missziójának (UNAMIR) parancsnoka táviratot küldött New Yorkba egy tutszi-ellenes kiirtási tervről és fegyverraktárak szétosztásáról szóló figyelmeztetéssel — ezt az azóta "genocídium-faxként" ismert üzenetet az ENSZ központja elutasította, arra hivatkozva, hogy a kért lépések túllépnék a misszió mandátumát. 1994. április 6-án lelőtték a ruandai és a burundi elnök gépét, és másnap, április 7-én kezdetét vette a népirtás, amely mintegy száz napon át tartott. Az áldozatok számára nincs egyetlen, minden forrás által elfogadott pontos adat: a leggyakrabban idézett kerekített szám hozzávetőleg 800 ezer, más elismert becslések 800 ezer és egymillió közötti tartományt adnak meg, a ruandai kormány saját, később összeállított listája pedig 1 074 017 áldozatot nevesít. Kofi Annan, aki 1994-ben az ENSZ békefenntartási főosztályát vezette, később, immár főtitkárként több alkalommal is nyilvánosan elismerte a szervezet felelősségét a népirtás megelőzésének elmulasztásáért.

Egy évvel később, 1995. július 11-én Srebrenica — amelyet a Biztonsági Tanács már 1993. április 16-én, a 819. számú határozatával "biztonságos övezetté" nyilvánított — elesett a boszniai szerb erők ostroma alatt, miközben a helyszínen állomásozó, gyengén felfegyverzett holland ENSZ-békefenntartók nem tanúsítottak ellenállást. A bírósági eljárásokban megerősített, legszélesebb körben elfogadott szám szerint legalább 7000–8000, a leggyakrabban idézett kerek adat szerint mintegy 8000 boszniai muszlim férfit és fiút öltek meg. Mind a Jugoszlávia-törvényszék (ICTY), mind a Nemzetközi Bíróság hivatalosan népirtásnak minősítette a mészárlást; az ICJ 2007-es ítélete felmentette Szerbiát a közvetlen elkövetés vádja alól, de kimondta, hogy megszegte a népirtás megelőzésére vonatkozó kötelezettségét. Ez az ENSZ egyik legsúlyosabb, dokumentáltan bevallott kudarca: egy általa maga nyilvánított "biztonságos övezet" bukott el a saját békefenntartói szeme láttára.

Az iraki háború és az ENSZ legitimációs válsága

2002.november 8-án a Biztonsági Tanács egyhangúlag elfogadta az 1441. számú határozatot, amely "utolsó lehetőséget" adott Iraknak a leszerelési kötelezettségei teljesítésére. A határozat azonban nem tartalmazott explicit, önmagában elégséges felhatalmazást katonai erő alkalmazására — ez nemzetközi jogi vita tárgya lett. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság azzal érvelt, hogy egy korábbi, 1990-es felhatalmazás továbbra is érvényben van; Franciaország, Németország és Oroszország, valamint a nemzetközi jogászok jelentős része szerint egy újabb, kifejezett BT-határozatra lett volna szükség, amit Párizs és Moszkva egyértelműen jelzett, hogy megvétózna. 2003. március 20-án az amerikai vezetésű koalíció Biztonsági Tanács-i felhatalmazás nélkül indította meg az inváziót. A háború fő hivatkozási alapja, Irak állítólagos tömegpusztító fegyverprogramja utólag tévesnek bizonyult — ezt a 2004-es Iraq Survey Group jelentés is megerősítette. Mivel egy állandó BT-tag más állandó tagok kifejezett tiltakozása ellenére, BT-felhatalmazás nélkül indított háborút, ez alapjaiban megkérdőjelezte a Tanács tekintélyét — ez a mai napig visszatérő hivatkozási pont az ENSZ-kritikákban.