86 évvel ezelőtt, 1940. szeptember 27-én Berlinben írták alá a háromhatalmi egyezményt, más néven a berlini paktumot, amellyel a náci Németország, a fasiszta Olaszország és a Japán Császárság formális katonai szövetségbe lépett. A német fél részéről Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, olasz részről Galeazzo Ciano külügyminiszter, Japán nevében pedig Kuruszu Szaburó berlini nagykövet látta el kézjegyével a dokumentumot, Adolf Hitler jelenlétében. A dokumentum elsődleges célja az volt, hogy távol tartsa az Egyesült Államokat a háborútól – épp az ellenkezőjét érte el.
A szerződés záradéka tükrözi a rezsimek szimbólumpolitikáját: a keltezés egyszerre hivatkozott a „fasiszta korszak XVIII. évére” és a Sóva-korszak 15. évének 9. hónapjára. A megállapodás három eredeti példányban készült, az aláírással azonnal hatályba lépett, és tíz évre szólt – ám ebből mindössze öt telt el a tengely katonai összeomlásáig.
1936 - a Berlin - Róma tengely
Németország és Olaszország már 1936 októberében létrehozta a Berlin–Róma tengelyt, amit az antikomintern paktum (Japánnal 1936-ban, Olaszországgal 1937-ben), később pedig az acélpaktum követett.
A közeledést végül 1940 nyarán-őszén Hitler megbízottja, Heinrich Stahmer tokiói missziója indította be újra; a tárgyalások szeptember elején rajtoltak el Macuoka japán külügyminiszter és Eugen Ott tokiói német nagykövet részvételével, míg Ribbentrop szeptember 19-én Rómában tájékoztatta a lelkesen csatlakozó Mussolinit. Tokióban mindenesetre az utolsó pillanatig fönntartások érvényesültek: a császári udvar és a haditengerészet egy része attól tartott, hogy a paktum nem elriasztja, hanem éppenséggel hadba lépésre sarkallja majd az Egyesült Államokat.
A szerződés magva a kölcsönös érdekszféra-elismerés és a segítségnyújtási kötelezettség volt: Japán elfogadta Németország és Olaszország vezető szerepét az „új európai rend” kialakításában, cserébe a két európai hatalom elismerte Japán dominanciáját a „nagy kelet-ázsiai térségben”. A felek arra vállaltak garanciát, hogy „minden politikai, gazdasági és katonai eszközzel” támogatják egymást, ha valamelyiküket olyan hatalom támadja meg, amely akkor még nem vett részt sem az európai háborúban, sem a kínai–japán konfliktusban.
A terv azonban csődöt mondott: az amerikai vezetés a megállapodást Japán háborús elkötelezettségének hivatalos igazolásaként értékelte, és fokozta katonai-gazdasági jelenlétét. A tengelyszövetség végül 1941. december 11-én, a Pearl Harbor elleni akció után éppen arra szolgált ürügyül, hogy Németország és Olaszország hadat üzenjen az Egyesült Államoknak.
Magyarország számára is sorsfordító jelentőséggel bírt
A berlini aláírás magyar szempontból is sorsfordító pillanatnak bizonyult. A budapesti kabinet már 1940. szeptember 28-án – azaz közvetlenül a ceremónia másnapján – kifejezte csatlakozási szándékát, ám akkor még Berlinből és Rómából is elutasítás érkezett; Ciano naplója szerint kezdetben maga Ribbentrop is ellenezte a bővítést. Végül mégis Magyarország lett az első csatlakozó állam: gróf Csáky István külügyminiszter 1940. november 20-án Bécsben szignózta a jegyzőkönyvet. Ezt követte Románia (november 23.), Szlovákia (november 24.), Bulgária (1941. március 1.) és Jugoszlávia (1941. március 25.) – utóbbi kormányát két nappal később puccs buktatta meg, ami Jugoszlávia német–olasz–magyar–bolgár lerohanásához és Teleki Pál miniszterelnök tragikus öngyilkosságához vezetett. A háromhatalmi egyezmény így nem csupán egy távoli nagyhatalmi paktum volt, hanem az a keret is, amelybe Magyarország sötét háborús útja beágyazódott.
Sosem volt valódi szövetség
A paktum katonai síkon sosem funkcionált valódi szövetségként. Nem alakult ki közös hadvezetés, közös haditerv vagy érdemi erőforrás-megosztás: Japán nem indított támadást a Szovjetunió ellen, Németország pedig nem nyújtott számottevő segítséget a csendes-óceáni fronton. A megállapodás inkább lélektani hadviselésnek és szimbolikus izomizgatásnak számított – az olasz sajtó által a Róma, Berlin és Tokió nevének első szótagjaiból összerakott „Roberto” becenév is pontosan ezt a külsőséges politikai színházat illusztrálta. A legfőbb tanulság, amelyet a történetírás azóta is nyomatékosít: egy szövetség erejét nem a papírra vetett cikkelyek mennyisége adja, hanem a partnerek valódi érdekazonossága és a köztük lévő bizalom mélysége.
A mai évforduló nem csupán elfeledett történelmi kuriózum. A nemzetközi politikában az utóbbi években ismét divatba jött a „tengely” kifejezés: a szakértők – köztük a washingtoni CNAS elemzői – „az újrarendezés tengelyeként” (axis of upheaval) jellemzik Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea mind szorosabb együttműködését, és a Foreign Affairs gyakran idézett tanulmánya is az 1940-es háromhatalmi egyezményből indít ki. A párhuzam szembetűnő: az orosz–észak-koreai kölcsönös védelmi paktum (2024), az orosz–iráni stratégiai megállapodás (2025), a szankciókat kijátszó gazdasági hálózatok és a közös nyugatellenes retorika sokakban ébresztik fel az „új tengely” képzetét. A szakirodalom zöme ugyanakkor éppen a történelmi tapasztalatokra támaszkodva int óvatosságra: a mai tömörülés nem stabil, formális szövetség, hanem képlékeny, alkalmi érdekkoalíció, amelyet eltérő prioritások és mély beépített bizalmatlanság fékez. 1940 szeptemberének berlini napja arra figyelmeztet, hogy az ilyen jellegű kötelékek egyszerre hordozhatnak valós veszélyeket – és bizonyulhatnak a belső feszültségek miatt rendkívül törékenynek.
