Minszk (akkor még "Mensk" néven) első írásos említése 1067-ből származik, egy véres csata kapcsán, amelyben a krónika szerint magát a települést is felégették — a várostörténészek ezt tekintik hivatalos alapítási évnek, bár régészeti leletek szerint a helyén már korábban is állt település. 1242-ben békésen a Litván Nagyfejedelemség része lett, 1499-ben megkapta a magdeburgi városjogot. A Lublini Unió (1569) után a Lengyel-Litván Unió része lett, majd Lengyelország második, 1793-as felosztása után Oroszország annektálta. Az 1897-es orosz népszámlálás idején Minszk lakosságának többsége zsidó volt — a századfordulón a város az Orosz Birodalom egyik legjelentősebb zsidó kulturális és vallási központja lett, ami a következő fél évszázad tragédiájának előzményét is jelentette. 1919 januárjában a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosává vált, és 1941-re, a német invázió előestéjére lakossága a gyors szovjet iparosítás nyomán elérte a 300 ezer főt.
A pusztítás, amit nem építettek vissza
A német invázió napján, 1941. június 22-én Minszket azonnal bombázni kezdték, két nappal később a Luftwaffe három hullámban zúdított bombákat a városra — a szervezetlen légvédelem és a vízhálózat kiesése miatt a tüzek megfékezhetetlenné váltak. Hat nappal az invázió után, június 28-án a német csapatok már el is foglalták a várost. A háború végére, az 1944. júliusi szovjet felszabadításra Minszk épületállományának mintegy 80-85 százaléka semmisült meg, a lakosság pedig az 1941-es 300 ezerről mindössze kb. 50 ezer főre zsugorodott — a lakók nagy része elmenekült, deportálták vagy megölték őket. A megszállás teljes ideje alatt a német erők több mint 100 ezer lakost gyilkoltak meg a városban. Minszk ezzel a második világháború egyik legsúlyosabban elpusztult szovjet nagyvárosa lett — 1974-ben ezért kapta meg a Szovjetunió "Hősváros" díszcímét, a mindössze tizenkét ilyen kitüntetett város egyikeként, Sztálingrád és Leningrád mellett.
A németek 1941. július 20-án hozták létre a minszki gettót, amely csúcsán közel 100 ezer zsidót zárt körbe — helyi lakosokat és máshonnan (köztük Németországból, Csehországból, Ausztriából) idehurcolt deportáltakat egyaránt. 1941 novemberében, két elkülönült hullámban (7-én és 20-án) összesen 20-25 ezer embert gyilkoltak meg tömeges kivégzésekkel, 1942 márciusában egy pogromban további 5-6 ezret, majd ugyanezen év júliusában több mint 9 ezer minszki és németországi zsidót fojtottak meg gázkocsikban a Maly Trosztenyec melletti táborban — amely a megszállás teljes ideje alatt végrehajtott gyilkosságok összesítve a Szovjetunió területén a legnagyobb egyetlen helyszínű náci tömeggyilkosság-komplexumává tette. A gettó ellenállása jelentős volt: becslések szerint mintegy 10 ezer zsidó szökött meg, hogy a környező erdőkben a partizánokhoz csatlakozzon — ez a holokauszt történetének egyik legjelentősebb dokumentált szökési akciója. A gettó 1943 októberi végleges felszámolásáig a kezdeti 70-100 ezer fős zsidó lakosságból mindössze mintegy 5000 ember élte túl a háborút.
Egy vadonatúj szovjet főváros a romok helyén
Mivel a történelmi óváros gyakorlatilag a földdel vált egyenlővé, Minszket nem az eredeti, háború előtti formájában építették újjá — szemben Varsóval, ahol a lengyel főváros óvárosát aprólékos gonddal, 18. századi festmények és tervrajzok alapján rekonstruálták az eredeti középkori-barokk formában. Minszk esetében egy teljesen új, egységes tervezésű, szocialista-klasszicista ("sztálini birodalmi stílusú") mintaváros épült a romok helyén, egyetlen átfogó rendezési terv alapján. A város új központi tengelye a mai Nezavisimosti (Függetlenség) sugárút lett — akkor még Sztálin sugárútként —, amely ma is meghatározza a város arculatát, és amelyet több szakértői elemzés Európa egyik legteljesebben megőrzött szocialista-klasszicista városközpontjaként tart számon. A sugárút egyelőre csak az UNESCO ideiglenes (tentative) listáján szerepel, egy több országot (köztük Berlint, Varsót, Kijevet és Harkivot) átfogó közös jelölés részeként — a világörökségi listára való tényleges felvétele a kutatás idején, 2026 szeptemberében még nem történt meg. Varsó a nemzeti-történelmi folytonosságot választotta válaszul a pusztulásra, Minszk a szovjet jövő felé fordulást — két gyökeresen eltérő filozófia ugyanarra a traumára.
1972-re a lakosság elérte az egymilliót, 1984 júniusában megnyílt a minszki metró (a Szovjetunió kilencedik ilyen hálózata), 1986-ra pedig a népesség másfél millióra nőtt. 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával Minszk a független Belarusz fővárosa lett — egyúttal a posztszovjet térség együttműködési szervezetének, a Független Államok Közösségének (FÁK) székhelye is, amely a mai napig itt működik.
