Varsó eredete a 13. század végére nyúlik vissza: a mazóviai hercegek alapították, miután 1281-ben egy herceg leromboltatta a szomszédos Jazdów erődítményt, és a lakosság egy védettebb helyre, a mai Óváros területére települt át. Az első írásos említés 1313-ból származik, majd 1413-ban a mazóviai hercegek ide helyezték székhelyüket — ezzel Varsó a Mazóviai Hercegség fővárosa lett. 1526-ban, az utolsó mazóviai herceg halála után a terület a Lengyel Királysághoz került.
A döntő fordulat 1596-ban következett be: III. Zsigmond lengyel király Krakkóból Varsóba helyezte át az udvart, részben egy krakkói tűzeset miatt, részben mert Varsó földrajzilag központibb fekvésű volt a Lengyel-Litván Unió másik fele, Litvánia felé. A király 1611-től élt ténylegesen is a városban, Krakkó azonban sokáig megőrizte szertartási (koronázási) szerepét.
Felosztások, majd újra főváros
Lengyelország a 18. század végén három lépésben (1772, 1793, 1795) tűnt el Európa térképéről, felosztva Oroszország, Poroszország és Ausztria között — az 1795-ös, harmadik felosztás után Varsó Poroszországhoz került. Napóleon 1807-ben Varsói Hercegséget hozott létre a visszavett területekből, Varsó fővárosi szereppel; a bécsi kongresszus után a terület Oroszországhoz került "Kongresszusi Lengyelország" néven, Varsó pedig egészen az első világháborúig, változó autonómiával, orosz fennhatóság alatt maradt főváros.
123 év idegen uralom után, 1918-ban Lengyelország visszanyerte függetlenségét, és Varsó ismét főváros lett. A két világháború közti időszakban a város látványosan nőtt: 1918-ban kb. 800 ezer, 1939-re már közel 1,3 millió lakosa volt — ezzel Európa hetedik legnépesebb városa, megelőzve Rómát és Madridot is. 1920-ban, a lengyel-szovjet háború idején a városnál vívott, "Visztulai csodaként" emlegetett ütközet állította meg a Vörös Hadsereg nyugati előrenyomulását — sok történész a 20. század egyik legjelentősebb csatájának tartja.
A pusztítás, ami majdnem eltörölte a várost
Ez a fejlődés 1939-ben szakadt meg, és ami ezután következett, alapvetően meghatározza Varsó mai képét.
Április 19-én a megmaradt lakosság fegyveres ellenállásba kezdett: a Zsidó Harci Szervezet (ŻOB), a 23 éves Mordechaj Anielewicz vezetésével mintegy 500 harcossal, valamint a vele szövetséges Zsidó Katonai Szövetség (ŻZW) további mintegy 250 harcossal — összesen mintegy 750 fiatal — vette fel a küzdelmet a náci hadsereggel. A felkelést május 16-ára verték le; a történeti holokauszt-kutatás (United States Holocaust Memorial Museum) szerint legalább 7000 zsidó halt meg a harcokban, további mintegy 7000-et deportáltak és öltek meg Treblinkában, kb. 42 ezer túlélőt pedig kényszermunkatáborokba küldtek, akik nagy részét pár hónappal később, egy újabb náci akció során gyilkolták meg.
Egyesek szerint Sztálin tudatosan hagyta felmorzsolódni a nem kommunista ellenállást, mert ez illett a tervezett háború utáni berendezkedéshez; mások — köztük néhány, újabban nyilvánosságra hozott orosz dokumentumra hivatkozó elemző — szerint a csapatok egyszerűen kimerültek voltak, és egy azonnali Visztula-átkelés katonailag túl költséges lett volna. Sztálin maga is ezzel érvelt Roosevelt előtt. Hatvanhárom nap harc után, október 2-án a felkelés elbukott — a Muzeum Warszawy szerint mintegy 18 ezer katonai és 150-180 ezer polgári áldozattal.
A bukás után Hitler kifejezett parancsára a németek tervszerűen, szisztematikusan kezdték lerombolni a várost — nem csupán a harcok mellékhatásaként, hanem a lengyel államiság szimbolikus eltörlésének szándékával. Az UNESCO világörökségi indoklása szerint ekkor a történelmi városközpont több mint 85 százaléka pusztult el; ez a szám kifejezetten az Óvárosra vonatkozik, és nem keverendő össze azzal a tágabb, szintén gyakran idézett adattal, mely szerint 1945 januárjára a teljes városi épületállomány 85-90 százaléka vált romhalmazzá — ez utóbbi már az 1939-es hadjárat, a gettófelkelés és a végső lerombolás összesített hatása. Konkrétan több mint 10 500 épület semmisült meg, közte a történelmi épületek és emlékművek mintegy 94 százaléka.
