Wilson szervezete, amelybe Amerika sosem lépett be
A Népszövetség 1920. január 10-én, az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés részeként jött létre, elsősorban Woodrow Wilson amerikai elnök tizennégy pontos béketervének nyomán. Az irónia a szervezet történetének mindjárt az elején megjelent: az amerikai szenátus 1919 novemberében, majd 1920 márciusában is megtagadta a szerződés ratifikálását — Henry Cabot Lodge szenátor és szövetségesei attól tartottak, hogy a Népszövetség kollektív biztonsági kötelezettségei (a Szövetségi Egyezségokmány 10. cikke) az Egyesült Államokat automatikusan idegen háborúkba rángathatják. Így a szervezet, amelyet egy amerikai elnök álmodott meg, és amelyért Wilson 1919-ben Nobel-békedíjat kapott, létrejöttétől kezdve az egyik legerősebb leendő nagyhatalom nélkül működött.
Mandzsúriától Etiópiáig: a kényszerítő erő hiánya
A Népszövetség szerkezeti gyengesége a harmincas években vált nyilvánvalóvá. 1931-ben Japán lerohanta Mandzsúriát; a Népszövetség Lytton-jelentése elítélte a lépést, mire Japán egyszerűen kilépett a szervezetből (1933), retorzió nélkül. 1935 októberében Olaszország megtámadta Etiópiát; a Népszövetség korlátozott gazdasági szankciókat vezetett be, de szándékosan kihagyta belőlük az olajat — attól tartva, hogy egy teljes embargó Mussolinit háborúba sodorná Nagy-Britanniával és Franciaországgal. A szankciók 1936-ra összeomlottak, Etiópiát annektálták, Olaszország pedig 1937-ben szintén kilépett. Németország 1933-ban hagyta el a szervezetet, majd 1936-ban, minden retorzió nélkül remilitarizálta a Rajna-vidéket.
Az egyhangúság csapdája
A Népszövetség Tanácsának legtöbb érdemi döntése egyhangúságot igényelt — egyetlen tagállam is megbéníthatta a testületet. Ezzel a szerkezeti hibával a szervezet tervezői 1944–45-ben tudatosan szakítottak: az ENSZ Biztonsági Tanácsa többségi szavazást vezetett be, de cserébe az öt nagyhatalomnak vétójogot adott — egy kompromisszum, amelynek következményeivel a dosszié záró részében térünk vissza.
