Zsukov 1955. február 9-én ült a honvédelmi miniszteri székbe, miután Hruscsov elsöpörte Malenkovot, a tárcát addig irányító Nyikolaj Bulganyin pedig kormányfő lett. A marsall befolyása példátlan magasságokba jutott: hivatásos katonaként került be a legszűkebb pártvezetésbe, 1956 februárjában pedig az elnökség (Politikai Bizottság) tagjává avatták.

Hatalmát két sorsfordító tettel alapozta meg Hruscsovnál: 1953 júniusában a hadsereg gárdája segített letartóztatni Lavrentyij Beriját, 1957 júniusában pedig a Molotov, Malenkov és Kaganovics fémjelezte „pártellenes csoport” puccskísérletét törte meg azzal, hogy katonai gépekkel reptette Moszkvába a vidéki központi bizottsági tagokat. Hruscsov ezzel megmenekült – s ettől a pillanattól kezdve halálos veszélyt látott a megmentőjében.

A játszma koreográfiája hátborzongatóan hűvös volt. Zsukov 1957. október 4-én indult hivatalos misszióra Jugoszláviába és Albániába a Kujbisev cirkálón; az eredetileg kéthetesre tervezett utat azzal toldották meg háromhetesre, hogy Belgrád után Tiranát is fel kell keresnie. Míg a marsall Titóval vadászott, Moszkvában már zajlott a hadművelet előkészítése: október 22–23-án a honvédelmi minisztérium központi főnökségei, valamint a moszkvai katonai és légvédelmi körzet pártaktívája előtt Hruscsov már megtartotta a döntés előtti „terepszemlét”.

Október 26-án délben Zsukov gépe leszállt a moszkvai betonon – a fogadtatására katonák, újságírók, külügyesek, valamint albán és jugoszláv diplomaták vonultak ki, de a pártvezetésből senki sem tiszteletét. Az amerikai jelentések szerint a TASZSZ délelőtt még teljes címmel, honvédelmi miniszterként emlegette, délután az albániai útjáról szóló hír már hallgatott a tisztségről, estére pedig megérkezett a szűkszavú közlemény: a miniszteri bársonyszék Malinovszkij marsallé.

A leváltás október 26-án, az elnökség ülésén pecsételődött meg, pártbeli tisztségeitől azonban csak az ezt követő, október 28–29-i KB-plénumon fosztották meg, ahol a jelentést Mihail Szuszlov terjesztette elő.

A határozat úgy fogalmazott, hogy a marsall „megsértette a fegyveres erők vezetésének lenini elveit”: a vádak lajstromában szerepelt a bonapartizmus vádja, a hadseregen belüli személyi kultusz építése, a politikai munka háttérbe szorítása, valamint egy Tambov környéki titkos kiképzőbázis létesítése az elnökség tudta nélkül. A plénumon egyetlen ember sem kelt a védelmére; a bukott miniszter még a vezérkari akadémiára sem tehette be a lábát, s rövidesen nyugállományba kényszerült.

Zsukov neve magyarországon is jól ismert

Zsukov honvédelmi miniszterként az 1956 őszén kibontakozó magyar forradalom vérbe fojtásának legfőbb szovjet katonai irányítója volt. Alig egy esztendővel a budapesti intervenció után aztán ő maga vált a moszkvai belső hatalmi harc áldozatává, ráadásul a leváltásának módszerét később magán Hruscsovon is alkalmazták: 1964 októberében, amikor Hruscsovot buktatták meg, a „szervezeti kérdéseket” hajszálpontosan ugyanúgy intézték el, ahogyan ő bánt el Zsukovval 1957-ben – a célpont háta mögött előkészített, kész tények elé állító határozattal.

A Nyugat kezdetben teljesen félreértette a helyzetet. A CIA 1957. október 26-i keltezésű elemzése még úgy vélte, hogy Zsukovot legfeljebb „felfelé buktatják”: felmentik a katonai napi teendők alól, hogy a nagypolitikára összpontosíthasson, így befolyása csorbítatlan marad. Néhány nap leforgása alatt rá kellett döbbenniük, hogy a valóság ennek a fordítottja.

A marsall ezután hosszú évekre ködbe veszett a nyilvánosság elől; csupán a hatvanas években rehabilitálták részlegesen – 1966-ban megkapta a Lenin-rendet, 1969-ben napvilágot láttak a memoárjai –, végül 1974. június 18-án hunyt el Moszkvában, hamvait pedig a Kreml falába helyezték örök nyugalomra.
Olvassa el ezt is:
Hetven éve, ezen a napon: a Bem tértől a Rádió ostromáig – így vált egyetlen nap alatt forradalommá a diáktüntetés