A világ legnagyobb városa — és a birodalom fővárosa
A 18. században London egyszerre küzdött súlyos társadalmi problémákkal — a korszakot elnevező "gin-korszak" idején, az 1730-as évek körül a városban évi mintegy 38 millió liter gint fogyasztottak, amit William Hogarth híres, "Gin Lane" című metszete örökített meg — és vált egyre inkább pénzügyi nagyhatalommá: az 1694-ben alapított Bank of England a világ második legrégebbi központi bankjaként Threadneedle Streetre költözött, és London innentől a globális pénzvilág egyik központjává nőtte ki magát. Fontos ugyanakkor pontosítani egy gyakori félreértést: London maga nem volt az ipari forradalom elsődleges gyáripari központja — ez a szerep Manchesteré, Birminghamé és Liverpoolé volt —, a brit főváros ehelyett kereskedelmi, pénzügyi és kikötői központként nőtt hatalmasra, a 19. század végére a világ legforgalmasabb kikötőjeként évi milliós tonnaszámú árut fogadva.
A népesség eközben robbanásszerűen nőtt: 1801-ben már egymillió fölött volt, 1851-re meghaladta a 2,3 milliót, 1901-re pedig elérte a 6,5 milliót. London körülbelül 1825-től egészen 1925-ig — tehát nagyjából egy évszázadon át — a világ legnépesebb városa volt, mire a vezető pozíciót New York vette át tőle. Ez egybeesett a Brit Birodalom csúcsidőszakával, amikor a birodalom kiterjedése miatt született meg a mondás, hogy "a nap sosem nyugszik le" fölötte, London pedig ennek a valaha létezett legnagyobb birodalomnak volt a fővárosa. A gyors növekedés súlyos városi problémákat is hozott: 1858 nyarán a Temze szennyezettsége okozta úgynevezett "Nagy Bűz" a parlament épületét is elárasztotta, ami végre politikai cselekvésre sarkallta a döntéshozókat — Joseph Bazalgette mérnök ezután épített ki egy máig részben használatban lévő csatornahálózatot, amely véget vetett a rendszeres kolerajárványoknak. 1863-ban nyílt meg a világ első földalatti vasútja, a Metropolitan Railway, amelyet még gőzmozdonyok húztak. A korszak sötétebb oldalát jelképezi az 1888-as Jack the Ripper-gyilkosságsorozat, amelynek áldozatai a viktoriánus London egyik legszegényebb negyedének, Whitechapelnek a lakói voltak — a gyilkosságok a kor mélyülő társadalmi egyenlőtlenségeire is rávilágítottak.
Két világháború és egy birodalom vége
1915.május 31-én egy német Zeppelin-léghajó bombázta London keleti kerületeit — ez volt a történelem első alkalma, hogy egy főváros polgári lakosságát légi támadás érte. A háború végéig a városban összesen 668-an vesztették életüket a léghajó- és később repülőgép-támadásokban. A két világháború közötti időszakban London adott otthont a nők választójogáért küzdő szüfrazsett-mozgalomnak, majd 1936. október 4-én, a Cable Street-i csata során London lakói — zsidók, ír dokkmunkások, szakszervezeti tagok — megakadályozták, hogy Oswald Mosley brit fasiszta mozgalma bevonuljon a nagy zsidó közösségnek otthont adó East Endbe.
1940.szeptember 7-től 1941 májusáig a német légierő szisztematikusan bombázta a várost — ez volt a Blitz, amelynek londoni áldozatait a becslések 20-30 ezer közé teszik, a pontos szám a mai napig vitatott. A Szent Pál-székesegyház lángok közötti, sértetlen túlélését megörökítő fotó a brit kitartás jelképévé vált, miközben a lakosság tömegesen a földalatti állomásokon keresett menedéket, a hatóságok kezdeti tiltakozása ellenére.
A háború után Londonban zajlott az 1951-es Festival of Britain, a háborús megszorítások utáni megújulás ünnepe, amely a mai South Bank kulturális negyedének alapjait vetette meg. India 1947-es függetlensége katalizátorként hatott a Brit Birodalom fokozatos felbomlására, London szerepét pedig alapvetően átformálta az egykori gyarmatokról érkező bevándorlás: az 1948-ban Tilburyba megérkező Empire Windrush hajó szimbolikusan jelezte egy új, multikulturális korszak kezdetét. 1952 decemberében egy ötnapos, szennyezett levegő okozta szmog — amelynek a kortárs becslések szerint mintegy 4000, a hosszú távú egészségügyi hatásaival együtt számoló modern kutatások szerint viszont akár 12 ezer halálos áldozata is lehetett — vezetett az 1956-os, a levegőminőséget szigorúan szabályozó törvényhez.
