MARINER-9, az első Mars űrszonda

Pontosan ma, november 14-én van az évfordulója annak a mozzanatnak, amely véget vetett a Mars távoli nézegetésének: a Mariner–9 egy 915,6 másodperces, vagyis bő 15 perces hajtóműműködéssel fékezte le magát, és beállt a Mars körüli pályára. (A kaliforniai irányítóközpontban ez még november 13-i este volt helyi idő szerint, ezért egyes amerikai megemlékezések 13-át említik – világidő szerint azonban 14-e a történelmi dátum.) A kezdeti pálya legközelebbi pontja mintegy 1398 kilométerre volt a felszíntől, egy keringés pedig 12 óra 34 percig tartott. Az addigi összes Mars-misszió csupán elsuhant a bolygó mellett; a Mariner–9 maradt.

Az út nem indult jól. Az azonos felépítésű ikerszonda, a Mariner–8 1971 májusában a hordozórakéta hibája miatt elveszett, így a teljes tudományos program a magára maradt Mariner–9-re hárult, amely 1971. május 30-án, Cape Canaveralból emelkedett a magasba egy Atlas-Centaur rakétával, és nagyjából 398 millió kilométert tett meg a Marsig. A háttérben valódi versenyfutás zajlott: a szovjet Marsz–2 és Marsz–3 szondák is úton voltak, és november 27-én, illetve december 2-án érkeztek meg – vagyis az amerikai szonda mindössze néhány héttel előzte meg a szovjet riválisokat a bolygó körüli pálya elérésében. Ez a kéthetes különbség döntötte el, kinek a neve mellé kerül be a történelemkönyvekbe az "első bolygókörüli műhold" cím.

A megérkezés ugyanakkor csalódásnak indult. A Marson 1971. szeptember 22-én, a Noachis-vidéken kitört porvihar addigra az egész bolygót beborította, és a valaha megfigyelt egyik legnagyobb globális porviharrá nőtt. Amikor a szonda kamerái bekapcsoltak, gyakorlatilag semmilyen felszíni részlet nem látszott – csak néhány sötét folt emelkedett ki a porból.

Itt mutatkozott meg az orbitális küldetés igazi előnye egy elrepülő szondával szemben: a NASA mérnökei átprogramozták a fedélzeti számítógépet, és egyszerűen kivárták, amíg a vihar lecsendesedik. A várakozás önmagában is tudományos haszonnal járt, hiszen az infravörös és ultraibolya műszerek a porvihar szerkezetéről és a légkörre gyakorolt hatásáról gyűjtöttek adatokat.

Amikor 1972 januárjától kitisztult a légkör, kiderült, hogy a porból kiemelkedő foltok óriásvulkánok csúcsai: a Tharsis-hátság tűzhányói, köztük az Olympus Mons, a Naprendszer legmagasabb ismert vulkánja, amelynek alapátmérője mintegy 600 kilométer.

Előbukkant továbbá egy 4000 kilométer hosszú, helyenként 200 kilométer széles és több kilométer mély kanyonrendszer, amelyet a misszió tiszteletére Valles Marinerisnek neveztek el, valamint a sarki jégsapkák rétegzett lerakódásai és a hajdani folyóvíz nyomaira emlékeztető csatornák. A szonda 1972. október 27-ig, a helyzetszabályozó gáz kifogyásáig működött, és 7329 felvételt küldött haza, feltérképezve a bolygó felszínének mintegy 85 százalékát. A korábbi, holdszerű, halott krátervilág képe végleg szertefoszlott: a Mars geológiailag egykor aktív, változékony bolygóvá lépett elő – ez a fordulat alapozta meg az 1976-os Viking-leszállóegységek életkereső kísérleteit is.

A mars fontossága ismét megnőtt

Az évforduló ma azért több puszta űrtörténeti nosztalgiánál, mert a Mars ismét geopolitikai tényezővé vált. A NASA épp ezekben a napokban jelentette be, hogy januártól új belső stratégiai csapat (Perseverance Sample Retrieval Architecture) vizsgálja, miként lehetne mégis hazahozni a Perseverance rover által gyűjtött marsi mintákat, miután a korábbi, költségtúllépések miatt megbukott Mars Sample Return programot gyakorlatilag leállították. Eközben Kína 2028-as indítással és 2031-es visszatéréssel tervezi a Tianwen–3 misszióját, amely nagyjából fél kilogrammnyi marsi anyagot hozna a Földre – ha sikerül, Peking lenne az első. Az ESA Rosalind Franklin marsjárója szintén 2028-ban indulhat, amerikai hordozórakétával.

A párhuzam kézenfekvő: 1971-ben néhány hét döntötte el, melyik nagyhatalom neve mellé kerül az "első" jelző, és a Mariner–9 példája azt is megmutatta, hogy a kitartás – a pályára állás, a várakozás, a program menet közbeni átszabása – többet ér, mint a látványos, de egyszeri elrepülés. Az akkori szonda egyébként máig a Mars körül kering, kifogyott üzemanyaggal, néma tanúként – a pályáját évtizedekig stabilnak becsülték, mielőtt a légkörbe lépne. 55 évvel ezelőtt vált a Mars a távcsövek rejtélyes pöttyéből bejárható, térképezhető tájjá; ma az a kérdés, ki lép következőként, és ki hozza haza elsőként a vörös bolygó köveit.