1988. november 15-én – a november 12-én kezdetét vett, négynapos algíri tanácskozás utolsó napján – a Palesztin Nemzeti Tanács (PNC) 19. ülésszaka hivatalosan is kikiáltotta a Palesztin Államot. A testület 253 igen szavazattal, 46 ellenszavazat mellett hagyta jóvá azt a kiáltványt, amelynek szövegét a palesztin nemzeti költészet legismertebb alakja, Mahmúd Darvis fogalmazott meg, tolmácsolását pedig a PFSZ elnöke, Jasszer Arafat végezte el.
A helyszín kiválasztása nem volt véletlen. Algéria, amely akkoriban Sádli Bendzsedíd elnöksége alatt az arab diplomácia egyik bázisa volt, otthont nyújtott a száműzetésben kényszerhelyzetben lévő palesztin vezetésnek, miközben a politikai kontextus is rendkívül feszült volt. Az 1987 decemberében fellángolt első intifáda ekkorra már egy éve zajlott, és a megszállt térségekben zajló megmozdulások nemzetközi figyelmet vontak a palesztin ügyre; az izraeli fegyveres erők a PNC-ülés előtti hétvégén, november 11–12-én zárlat alá vették a megszállt területeket a demonstrációk megfékezése érdekében.
Ráadásul ugyanebben az esztendőben Husszein jordán király lemondott a Ciszjordániával kapcsolatos jordániai követeléseiről, így a PFSZ maradt az egyetlen olyan szereplő, amely hitelesen képviselhette a palesztin államiság eszméjét.
Ezzel burkoltan ugyan, de elismerte a felosztás elvét – és ezáltal a kétállami koncepció nemzetközi létjogosultságát –, jóllehet Izraelt magát a szöveg nem nevesítette elismeréssel. A kiáltvány egyidejűleg elhatárolódott az erőszaktól és a más államok területi integritása elleni terrortámadásoktól, valamint parlamenti demokráciát, továbbá vallási és politikai szabadságjogokat ígért. A visszhang sem maradt el: a kikiáltást követő napokban mintegy ötven ország ismerte el a friss államalakulatot, 1988 végére pedig a számuk elérte a 78–80-at – főként arab, afrikai, ázsiai és szocialista kormányok révén –, miközben Washington a külföldi segélyezési jogszabályokra támaszkodva aktívan igyekezett gátat szabni az elismerési hullámnak.
A mögöttünk álló 38 esztendő alatt ez a papíron megformált állam fokozatosan lépdelt előre a nemzetközi jogalanyiság útján: 2011-ben az UNESCO soraiba lépett, 2012-ben az ENSZ Közgyűlése nem tagállami megfigyelő státusba emelte, 2014–2015 folyamán pedig a Nemzetközi Büntetőbíróság is államként regisztrálta. A legmarkánsabb fordulat azonban a gázai konfliktus árnyékában következett be: 2024-ben Norvégia, Írország, Spanyolország és Szlovénia lépett, 2025 szeptemberében pedig – az ENSZ-közgyűlés hetén – az Egyesült Királyság, Kanada, Ausztrália és Portugália (szeptember 21-én), valamint Franciaország, Belgium, Luxemburg, Málta, Andorra és San Marino (szeptember 22-én) is elismerte a Palesztin Államot. Ezzel a 193 ENSZ-tagállam közül már megközelítőleg 150–157 ismeri el Palesztinát. A jelentősebb kimaradók közé tartozik az Egyesült Államok, Németország, Olaszország és Japán – Antonio Tajani olasz külügyminiszter 2026 júliusában, a kétállami megoldást szorgalmazó globális szövetség római tanácskozásán éppen azzal indokolta Róma kivárását, hogy meglátásuk szerint palesztin állam de facto nem létezik.
Eközben a palesztin belső legitimáció is súlyos válsággal küzd: Mahmúd Abbász 2026 júliusában ugyan november 28-ára tűzte ki a törvényhozási választásokat – amelyek a 2006-os óta az első palesztin parlamenti megmérettetések lettek volna, és amelyekhez több nyugati állam, így Kanada is a saját elismerését kötötte –, októberben azonban elhalasztotta azokat, és végül 2027. szeptember 11-re írta ki az elnöki és törvényhozási szavazást. Ezzel párhuzamosan Ciszjordániában felgyorsult a de facto annexió: az újabb telepes-előretolt helyek, a Jerikónál létesített telep, az E1-es beruházás, valamint a mindennapossá váló telepes erőszak együttesen morzsolják fel azt a területi folytonosságot, amely egy leendő palesztin állam alapját képezhetné. Az 1988-as algíri nyilatkozat évfordulója így ma nem csupán egy lezárt múltbeli mérföldkőre emlékeztet, hanem egy mindmáig megválaszolatlan kérdést vet fel: jóllehet az államiságot a világ nemzeteinek több mint háromnegyede már elismeri, a valós szuverenitás – területek, határok és működőképes intézmények híján – 38 év után is hiányzik.
















