A „földek összegyűjtője”: III. Iván
III. (Nagy) Iván 1462 és 1505 közötti uralkodása alatt Moszkva véglegesen a leendő orosz állam magjává vált. 1478-ban a hosszú ideig önálló Novgorodi Köztársaság kapitulált, és teljes, Lappföldtől az Urálig húzódó birtokát átadta; 1485-ben Tver fejedelme is elismerte Moszkva fennhatóságát. 1480-ban Iván megtagadta a Nagy Horda adóját — a két sereg az Ugra folyónál állt szemben egymással hetekig, jelentős vérontás nélkül, majd a tatár kán litván szövetségeseinek elmaradása miatt visszavonult. Ezt az eseményt — amelyet pontosabb inkább „állásnak”, mint „csatának” nevezni — a hagyomány a mongol–tatár iga formális végeként tartja számon.
A „Harmadik Róma” — egy legenda, ami később nőtt naggyá
Bizánc 1453-as bukása és III. Iván bizánci hercegnővel, Zsófia Palaiologinával kötött házassága nyomán kezdett kialakulni az az eszme, hogy Moszkva az ortodox kereszténység jogos örököse. A koncepció klasszikus, ma is idézett megfogalmazása azonban már III. Iván utódja, III. Vazul uralkodásának idejére, 1514–1521 közé esik, Filofej pszkovi szerzetes leveleiből.
„Két Róma elbukott, a harmadik áll, és negyedik nem lesz.”— Filofej pszkovi szerzetes
Érdemes hozzátenni: a korabeli világi hatalom a kortárs kutatások szerint nem sokat foglalkozott ezzel az eszmével — inkább az utókor, majd a modern orosz állami retorika emelte nagyobb jelentőségűvé, mint amennyire a maga korában ténylegesen meghatározó volt.
Olasz mesterek építik a Kremlt
A mai Kreml jelentős része paradox módon nem orosz, hanem itáliai mesterek műve. Miután a 15. századi székesegyház 1474-ben egy földrengésben összeomlott, III. Iván a bolognai Aristotele Fioravantit hívta meg, aki 1475–1479 között felépítette az Uszpenszkij-székesegyházat. A ma is álló vörös téglafalak és tornyok 1485 és 1516 között készültek el, olyan itáliai építészek vezetésével, mint Marco Ruffo, Pietro Antonio Solari és Alevisio Novi — utóbbi az Arhangelszkij-székesegyházat is tervezte. A Kreml és a Vörös tér együttesét az UNESCO is világörökségi helyszínként tartja nyilván.
Rettegett Iván és a Vörös tér ékszere
IV. Ivánt 1547. január 16-án, 16 évesen koronázták meg — ő volt az első uralkodó, akit hivatalosan „Egész Oroszország Cárjává” koronáztak. Uralkodása a rettegett opricsnyinával, a bojárság elleni terrorral forrt egybe, ugyanakkor az ő megrendelésére, a kazanyi tatár kánság 1552-es elfoglalásának emlékére épült fel 1555 és 1561 között a Vörös téren a Szent Bazil-székesegyház (hivatalos nevén Oltalmazó-székesegyház). Meglepő tény: az épület ma jellemző, élénk színes kupolái csak 1683-ra nyerték el végső formájukat — az eredeti, 1561-es épület jóval visszafogottabb színvilágú volt.
A népszerű legenda szerint Iván megvakíttatta a székesegyház építészét, hogy ne tudjon máshol is ilyen szépet építeni. A történészek túlnyomó többsége ezt koholmánynak tartja: az építész, Posztnyik Jakovlev dokumentáltan a székesegyház befejezése után is aktívan dolgozott, többek között a kazanyi Kreml tervezésén.
A zűrzavarok kora és egy kereskedő, aki megmentette az országot
A Rurik-dinasztia 1598-as kihalása másfél évtizedes politikai válságot indított el, amit az orosz történetírás Szmutának, azaz zűrzavarnak nevez. Álcárok tűntek fel — közülük a legismertebb egy Grigorij Otrepjev nevű szerzetesre/kalandorra visszavezetett „Ál-Dmitrij” —, majd 1610-ben lengyel csapatok foglalták el és tartották megszállva a moszkvai Kremlt egészen 1612-ig. A felszabadítást végül nem egy fejedelem, hanem egy nizsnyij novgorodi kereskedő, Kuzma Minyin kezdeményezte: az általa szervezett és Dmitrij Pozsarszkij herceg által vezetett népi milícia 1612 novemberében megadásra kényszerítette a lengyel helyőrséget. (Ez az esemény adja a mai, viszonylag fiatal, 2005-ben bevezetett orosz „Nemzeti Egység Napja” — november 4. — alapját.) Az 1613. január 16-án összeült rendi gyűlés, a Zemszkij Szobor márciusban a 16 éves Mihail Romanovot választotta cárrá — ezzel kezdetét vette a több mint háromszáz évig uralkodó Romanov-dinasztia.
Amikor a cár hátat fordított Moszkvának
Nagy Péter cár 1703. május 27-én rakta le egy frissen elfoglalt balti-tengeri területen Szentpétervár alapkövét. A döntés mögött stratégiai (tengeri kijárat Nyugat-Európa felé) és ideológiai szándék is állt: Péter tudatosan akart szakítani a hagyományőrző bojár-elit és a konzervatív ortodox egyházi hatalom fészkének számító Moszkvával, és egy nyugatias mintára épült „ablakot” akart nyitni Nyugatra. A főváros áthelyezése 1712 körül, fokozatosan zajlott le — nem egyetlen ünnepélyes rendelettel, hanem az udvar, a minisztériumok és a nemesség egy részének kényszerű átköltöztetésével.
Csak II. Péter 1730-as halála után, Anna Ivanovna cárnő 1732-es diadalmas visszaköltözésével vált Szentpétervár véglegesen, egészen 1918-ig fővárossá. Moszkva emellett a fővárosi rang elvesztése után sem vesztette el teljesen szimbolikus szerepét: a cárok koronázása a végsőkig, egészen az utolsó cár, II. Miklós 1896-os koronázásáig hagyományosan a moszkvai Kreml Uszpenszkij-székesegyházában zajlott, még akkor is, amikor az uralkodó ténylegesen Szentpéterváron székelt.
