1967. október 8-án a CIA és amerikai Green Beret-kiképzők által támogatott bolíviai katonák bekerítették Guevara megfogyatkozott, alig két tucat főt számláló különítményét a Quebrada del Yuro szurdokában. Az argentin forradalmár a kibontakozó tűzharcban lábán megsebesült, lőfegyvere használhatatlanná vált, így fogságba esett – miközben társai közül többen, köztük a kubai Pacho, Olo és Arturo, ott vesztették életüket.
A döntés La Paz magasabb köreiben született meg. René Barrientos államfő tudtával – és több forrás szerint közvetlen utasítására – a vezérkar úgy határozott, hogy egy nyilvános bírósági eljárás túl nagy kockázatot jelentene: az élő Che mozgósító erejű fogoly maradt volna, a holttestét viszont el lehetett tüntetni. Ezzel szemben Washington kezdetben életben akarta tartani a foglyot, hogy Panamába szállítva további vallatásoknak vessék alá; a később nyilvánosságra került amerikai iratok szerint Rodríguez is olyan utasításokat kapott a CIA-tól, hogy mindent kövessen el a megmentéséért. Végül mégis ő adta át a parancsot a helyszínen, azzal a kiegészítéssel, hogy vigyázzanak az arcára, nehogy lőtt sebnek látszódjék a halál oka.
Che Guevara halála is a legenda része
A feladatot Mario Terán őrmester vállalta magára, akinek bajtársai estek el az előző napi összecsapásban. A sortűz délután egy óra után dördült el; Guevara tulajdonított utolsó szavai – „Lőj, gyáva, csak egy embert ölsz meg!” – azóta a bolygó valamennyi forradalmi poszterén visszaköszönnek.
A holttest utóélete legalább annyira hozzájárult a legendáriumhoz, mint maga az erőszakos halál. Október 10-én a tetemet helikopterrel Vallegrandéba szállították, és a kórház mosodájában, egy betonmedencére fektetve mutatták be a nyilvánosságnak: a tágra nyílt szemű, szakállas arcot rögzítő fotókat a korabeli európai sajtó a meggyilokat Krisztust ábrázoló reneszánsz festményekhez hasonlította. Azonosítás céljából eltávolították a kezeit, a földi maradványokat pedig éjszaka, kijárási tilalom leple alatt egykori repülőtéri kifutópálya mellett, jeltelen tömegsírba temették, megelőzendő, hogy a hely zarándokközponttá váljon. A hivatalos kommünikék akkor még hamvasztásról szóltak. A csontokat végül csak három évtized elteltével, 1997 nyarán ásták ki kubai és argentin szakemberek; az azonosított maradványokat 1997. október 17-én, hat gerillatársával együtt helyezték örök nyugalomra a kubai Santa Clara emlékhelyén.
A kultusz túlélte a bukást
Stratégiai szempontból Bolívia bizonyult Guevara legfőbb kudarcának. A Ñancahuazú vidékén 1966 végén indított gerillaakció alig egy esztendeig tartott: a maroknyi fegyveres nem kapott semmiféle érdemi támogatást sem a környékbeli parasztságtól, sem – ami még lényegesebb volt – a helyi kommunista párttól, miközben az amerikai katonai instruktorok villámgyorsan felkészítettek egy erre a feladatra szakosodott rangerzászlóaljat. 1967 augusztusára a csoport kettészakadt, és a Tamara Bunke (ismertebb nevén „Tania”) vezette egységet egy folyó átkelése közben teljesen felszámolták. Guevara úgynevezett „fókusz”-elmélete, amely szerint egy elszánt fegyveres mag magától képes lángra lobbantani a forradalmat, a bolíviai hegyvidéken végleg zátonyra futott – a latin-amerikai baloldal a következő évtizedekben fokozatosan a parlamenti küzdelmek felé tolódott el a fegyveres harc helyett.
A kultusz mindezek ellenére túlélte a bukást, jóllehet napjainkban már érzékelhetően lanyhuló intenzitással. Vallegrande önkormányzata idei évben is megszervezte a megemlékezések sorozatát: október 6. és 9. között kulturális rendezvényekkel, könyvosztással és kiállításokkal készültek, reggel kilenckor pedig koszorúzást tartottak a Che-emlékhelynél, amelyet délután annak a bizottságnak az alakuló ülése követett, amely a 2027-es, hatvanadik évfordulóra hangolódik. A helyi tudósítások azonban arra mutatnak, hogy a korábban megszokott tömeges zarándoklatok elmaradtak: a kubai és argentin hivatalos delegációk hiánya szembetűnő, és La Higuera is – ahol a Che-hez kapcsolódó idegenforgalom jelenti a lakosok egyetlen megélhetését – alig vonz érdeklődőket.
Bolíviában 2025 novemberében iktatták be a centrista, Washingtonnal nyíltan pragmatikus kapcsolatokat ápoló Rodrigo Pazt, véget vetve a Morales–Arce páros két évtizedes uralmának; az új kabinet ellen idén tavasszal heteken át tartó, halálos áldozatokat követelő útlezárási hullám bontakozott ki, ami miatt júniusban országos rendkívüli állapotot kellett hirdetni. Kubában ezzel parallel módon a Guevara nevével fémjelzett szocialista állam történetének egyik legmélyebb gazdasági válságával néz szembe: az amerikai üzemanyag-embargó és a venezuelai olajszállítások akadozása miatt idén többször is összeomlott az országos áramhálózat, ami miatt a vezetés kényszerű gazdasági nyitásra kényszerül.
Hat évtizeddel az andoki tantertermi dráma után az a dilemma, amelyet Guevara anno felvetett – ki fizeti meg a latin-amerikai társadalmi egyenlőtlenségek árát, és mekkora terhelést bír el egy amerikai nyomásgyártás alatt lévő rendszer –, ma is éppoly időszerű, mint egykor; a kivégzés pedig mindmáig emlékeztet arra, hogy a mítoszteremtés sokszor ott veszi kezdetét, ahol a politikai küldetés beteljesületlen véget ér.
