Ismét főváros — a Holodomor árnyékában
Az 1917-es forradalom és az azt követő polgárháborús évek alatt Kijev kezében rövid időre, majd újra és újra kicsúszott a hatalom: az Ukrán Népköztársaság kikiáltása után a város néhány év alatt tizenhat alkalommal cserélt gazdát bolsevikok, a német-támogatta Hetmanátus, ukrán nacionalista erők, a fehér hadsereg és lengyel csapatok között, mire 1920 nyarán véglegesen szovjet fennhatóság alá került. Ukrajna szovjet tagköztársaságának fővárosa ekkor még Harkiv volt — Kijev csak 1934-ben, egy hivatalos kormányzati döntéssel nyerte vissza a fővárosi rangot, amit közel hétszáz éve nem viselt. A hivatalos indoklás Kijev földrajzi központi fekvésére hivatkozott, több történész szerint azonban a döntés a Holodomor és a korabeli politikai megtorlások kontextusában is értelmezhető, amellyel a szovjet vezetés erősítette a központi kontrollt Ukrajna felett.
Az 1932-33-as Holodomor elsődlegesen az ukrán vidéket sújtó éhínség volt, amelynek áldozatait a legrészletesebb demográfiai becslések szerint Ukrajna-szerte mintegy 3,9 millióra teszik, bár a tudományos becslések tágabb sávja 3,5 és 7 millió között mozog. Hogy az éhínséget a szovjet vezetés szándékosan idézte-e elő az ukrán nemzeti törekvések megtörésére, vagy elsősorban a kényszerkollektivizálás katasztrofális következménye volt, a történészek között ma is vitatott kérdés — tizenhat ország és a Vatikán hivatalosan népirtásként ismeri el. Magát Kijevet elsősorban közvetve érintette az éhínség: a városba menekülő, élelemért próbálkozó vidéki parasztok tömegei haltak éhen a pályaudvarokon és a bulvárokon, miközben a hivatalos szovjet propaganda a fővárost jóléti kirakatként igyekezett bemutatni. Néhány évvel később, az 1930-as évek végi sztálini tisztogatások idején Kijevben is éjszakánként tartóztattak le és végeztek ki tömegesen embereket, akiket jórészt a városon kívüli Babij Jar-i szakadéknál és a Bikivnyai erdőben temettek tömegsírokba.
A háború legsötétebb fejezete
A második világháború idején, 1941 szeptemberében a Wehrmacht páncélos hadserege bekerítette a Kijevet védő szovjet Délnyugati Frontot — a hadifogságba esett vagy elesett szovjet katonák számát a hivatalos német jelentés 665 ezerre, egyes történészi becslések ennél alacsonyabbra, mintegy 500 ezerre teszik. Kijev 1941. szeptember 19-i elfoglalása után, szeptember 29-30-án a németek és helyi kollaboránsaik a Babij Jar-i szakadéknál mészárolták le a városban maradt zsidó lakosság nagy részét: a német hadsereg saját jelentése szerint 33 771 áldozatról van szó — ez volt addig a pontig a holokauszt legnagyobb egyetlen tömeggyilkossága. A kivégzések a megszállás teljes ideje alatt, 1943-ig folytatódtak, ekkor már zsidók mellett szovjet hadifoglyok, romák és ukrán civilek rovására is; az ezalatt meggyilkoltak összesített száma bizonytalan, becslések szerint további 60-100 ezer főre tehető.
A megszállás és a harcok együttesen — Babij Jar áldozataival együtt — becslések szerint mintegy 200 ezer kijevi civil életét követelték, a városi épületállomány mintegy kétharmada, a lakóterület csaknem fele romba dőlt. A háború után a várost a Hős Város címmel tüntették ki, lakossága azonban csak az 1960-as évek elejére állt helyre a háború előtti szintre. Ezután Kijev a szovjet Ukrajna vitathatatlan politikai és tudományos központjaként fejlődött tovább — 1986-ban azonban egy másik katasztrófa árnyékába került: a mintegy 100 kilométerre északra fekvő csernobili atomerőmű balesete után a szovjet vezetés nem törölte a május 1-jei felvonulást a városban annak ellenére sem, hogy már emelkedő sugárzási szinteket mértek, és csak hetekkel később kezdte el több százezer kijevi gyermek nyári evakuálását.
