A szerződést 1992. február 7-én írták alá a maastrichti értekezleten az Európai Közösségek tizenkét tagállamának kül- és pénzügyminiszterei, az Egon Klepsch vezette Európai Parlament elnökének jelenlétében, ám a jogi értelemben vett születésnap 1993. november első napja volt. A két időpont közötti csaknem kétéves időszak a ratifikációról szólt. Az eredeti menetrend szerint a paktumnak már 1993. január 1-jén életbe kellett volna lépnie, a tagállami jóváhagyási folyamatok azonban rendre elakadtak.
A dánok először nem akartak csatlakozni
A legnagyobb politikai vihart Dánia kavarta: az 1992. június 2-án a dán szavazók szűk többséggel visszautasították a dokumentumot. Mivel a hatálybalépés feltétele volt mind a tizenkét ország ratifikációja, az Európai Tanács az 1992. december 11–12-i edinburgh-i csúcsértekezleten kidolgozta a hovatartozási kivételeket (opt-out) tartalmazó edinburgh-i megállapodást, amely négy területen – az uniós polgárság, a közös védelempolitika, a bel- és igazságügy, valamint a monetáris unió harmadik szakasza tekintetében – biztosított mentességet Koppenhágának.
Franciaországban szintén hajszálon múlott az eredmény: az 1992-es referendumon csupán 51,05 százalékos volt a támogatottság, míg az Egyesült Királyságban a parlamenti jóváhagyási csata kis híján megbuktatta John Major kabinetjét. Az utolsó megálló Németország volt: a szövetségi alkotmánybíróság 1993. október 12-én mondta ki, hogy a szerződés nincs ellentmondásban az alaptörvénnyel, így a ratifikációs okiratot másnap, október 13-án letétbe is helyezték, megnyitva az utat a november eleji hatálybalépéshez.
A mai napig ez a szerződés az EU alapja
Az 33 évvel ezelőtt életre kelt szerződés mai napig az EU szerkezeti gerincét képezi. A megállapodás hozta létre a híres hárompilléres konstrukciót: az első pillért a közösségi módszerek szerint működő Európai Közösségek (az EGK-ból átnevezett Európai Közösség, a Szén- és Acélközösség, valamint az Euratom) alkották, a másodikat a közös kül- és biztonságpolitika, a harmadikat pedig a bel- és igazságügyi együttműködés alkotta, utóbbi kettő szigorúan kormányközi alapon. Bevezették az uniós polgárság intézményét, kibővítették az Európai Parlament jogosítványait az együttdöntési eljárással, valamint azzal a szabállyal, hogy a Bizottságot testületként jóvá kell hagynia a Parlamentnek; továbbá életre hívták az európai ombudsman pozícióját, a Régiók Bizottságát és a kohéziós alapot, miközben az oktatás, a kultúra és a környezetvédelem területeivel is bővítették a közösségi kompetenciákat. A szöveghez tizenhét jegyzőkönyv csatlakozott, köztük az Európai Központi Bank és az Európai Monetáris Intézet statútumával, valamint a túlzott hiány esetén indított eljárások szabályaival. A hatálybalépés pillanatában a Jacques Delors irányította bizottság harmadik ciklusa zajlott.
Magyarország jóval később lett tagállam
Magyar nézőpontból a dátum sajátos jelentőséggel bír: 1993. november 1-jén, az Unió születésének pillanatában Magyarország még mindössze társulási kapcsolatban állt a közösséggel. Az 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás 1994. február 1-jén lépett életbe, a hivatalos tagfelvételi kérelmet pedig Jeszenszky Géza külügyminiszter nyújtotta át 1994. április 1-jén Athénban a soros görög elnökség delegáltjának. A felvétel feltételrendszerét – a demokrácia és jogállamiság garanciáit, a működő piacgazdaságot, a tagsági kötelezettségek teljesítésének képességét, valamint az EU befogadási kapacitását – az Európai Tanács 1993 júniusában, Koppenhágában rögzítette, vagyis pontosan abban az évben, amikor az Unió megalakult.
Az EU belső átalakítási vitái újra előtérbe kerültek
A mostani évforduló azért is időszerű, mert az EU ismét alapvető belső strukturális vitákat folytat. Az Európai Bizottság 2026. október 6-án hozta nyilvánosságra bővítésre felkészítő javaslatcsomagját, amely a lisszaboni szerződés módosítása nélkül, például az „áthidaló” (passerelle) klauzulák rugalmasabb alkalmazásával terjesztené ki a minősített többségi szavazást olyan érzékeny területekre, mint a szankciók, az emberi jogok védelme vagy a biztonságpolitika; de az is felmerült, hogy az új tagoknak átmeneti ideig le kellene mondaniuk a vétójukról.
Tizenegy tagállam – köztük Franciaország és Németország – 2026 nyarán közös levélben sürgette a külügyi egyhangúság eltörlését, ám Friedrich Merz német kancellár arra figyelmeztetett, hogy huszonhét taggal szinte lehetetlen újabb alapszerződés-módosítást keresztülvinni. Ezzel paralel módon Ukrajnával 2026. június 15-én megnyitották az első tárgyalási klasztert, júliusban a külkapcsolati fejezetcsoportot, Montenegróval pedig már a csatlakozási szerződés megszövegezése zajlik – miközben a 2026 tavaszi Eurobarométer adatai szerint az uniós lakosság 53 százaléka helyesli a bővítést, addig Franciaországban a válaszadók 54 százaléka veti el azt.
Harminchárom esztendővel ezelőtt a maastrichti megállapodás sorsa is népszavazásokon, alkotmánybírósági határozatokon és törvényhozási többségek hajszálvékony különbségein dőlt el. Az akkori tapasztalat ma sem vesztette érvényét: az európai integráció minden jelentős előrelépése kemény politikai alkuk és hazai kockázatok mentén valósult meg, és a brüsszeli tervek csak akkor ölthetnek testet, ha az uniós polgárok és a nemzeti jogrendszerek is áldásukat adják rájuk. Ebből a szempontból a november 1-jei évforduló nem csupán elfeledett jogtörténeti epizód, hanem a jelenlegi bővítési és reformviták közvetlen előfutára.
