Az 1795-ös esztendő ősze egy kimerült, hiperinflációval küzdő és politikai tájékozódását vesztett Franciaországot mutatott. A Konvent elfogadta a III. év alkotmányát, amely egy ötfős Direktóriumot és kétkamarás parlamentet hozott létre – ám ehhez hozzátette a hírhedt „kétharmados dekrétumokat” is. Ezek előírták, hogy az új törvényhozás mandátumainak kétharmadát a Konvent korábbi embereinek kell adni. A quiberoni emigráns partraszállás kudarca után a monarchia békés, választási visszatérésében bízó royalisták úgy érezték, egyszerűen elaltatták és elcsalták a győzelmüket.

A párizsi kerületek forrongani kezdtek, és vendémiaire 11-én (azaz október 3-án) hét szekció – élükön a mozgalom motorjával, a Lepeletier-vel – nyílt lázadást hirdetett.

A október 4. még a tétovázás és a kudarc ideje volt: Jacques de Menou tábornok előbb tárgyalni próbált a lázadókkal, majd visszavonult, amit a kerületek a hatalom gyáva meghátrálásaként könyveltek el. A Konvent azonnal menesztette Menou-t, és Paul Barras-t bízta meg a belföldi fegyveres erők irányításával. Barras, aki Toulon ostroma óta jól ismerte a fiatal korzikai tüzért – akit mellesleg alig három héttel korábban, szeptember 15-én töröltek az aktív tábornokok névsorából –, azonnal maga mellé vette Bonapartét, aki elküldte a fiatal lovastisztet, Joachim Murat-t, hogy a Sablons-i táborból hozza be a mintegy negyven ágyút, amelyeket rögtön be is állíttatott a Tuileriákhoz vezető utcák torkolatába.

Október 5-én délután a Louis Michel Auguste Thévenet – ismertebb nevén Danican – által vezényelt, 25-30 ezer fősre becsült felkelő sereg megindult a Konventnek otthont adó Tuileriák irányába. Ezzel szemben alig hatezer ember sorakozott fel: nagyjából 4500 reguláris katona és 1500 fegyveres „patrióta”.

Délután három óra tájban a Konvent épületét már teljesen bekerítették, ekkor dördült el a parancs. A közel háromnegyed órás kartács- és sortűz után a lázadók oldalán mintegy háromszáz halott maradt – a legtöbben a rue Saint-Honoré-n fekvő Saint-Roch templom lépcsőin terültek el –, míg a köztársaságiak vesztesége nagyjából kilencven halottat és sebesültet számlált. A templom homlokzata még évtizedeken át hűen őrizte a lövések nyomait. A vérengzést később Thomas Carlyle brit historiográfus örökítette meg: szerinte Bonaparte egyetlen „adag kartáccsal” seperte tisztára az utcákat.

A felelősségre vonás ehhez képest meglepően szelíd maradt – a források csupán néhány halálos ítéletről tesznek említést –, a politikai haszon azonban azonnali és gigantikus volt.

Bonaparte nevét október 10-én és 11-én elismeréssel emlegették a Konventben, október 15-én összehozta a sors Barras korábbi kedvesével, Joséphine de Beauharnais-val, október 16-án hadosztálytábornokká lépett elő, október 26-án pedig átvette Barras-tól a belföldi hadsereg főparancsnokságát, miközben Barras bekerült az ötfős Direktóriumba.

Alig öt hónap múlva, 1796. március 2-án már az itáliai hadsereg élén állt – ez a megbízatás volt az a ugródeszka, amely egycsapásra európai méretű sztárrá tette. A kortársak körében – ki gúnyból, ki elismerésből – „Vendémiaire tábornok” - ként emlegette.

1799. november 9-én végül éppen az a tábornok söpörte el a rendszert, akit 1795-ben még a megmentőjeként ünnepeltek. A „vendémiaire-i precedens” tehát nemcsak Napóleon felemelkedésének nyitánya, hanem az egyik legtisztább példája annak az európai mintázatnak, amikor a rend fenntartására behívott katonai erő végül maga építi újjá a rendet.

Franciaországban Napóleon öröksége a mai napig megosztja a közgondolkodást – egyszerre él a kollektív emlékezetben hősként és saját népére lövető diktátorként –, a Saint-Roch lépcsője pedig 231 év távlatából is arra figyelmeztet, hogy a köztársaságok megmentői és hóhérai gyakran ugyanazok az emberek.