1973.szeptember 11-ének hajnalán a chilei hadsereg, a haditengerészet, a légierő és a csendőrség egységei átvették az ellenőrzést az ország felett. Salvador Allende elnök, aki a világon elsőként demokratikus úton megválasztott marxista államfőként lépett hivatalba, hamarosan szembesült a kegyetlen valósággal: a fegyveres erők nem a törvényes rend védelmére, hanem annak megdöntésére indultak.
A hatalmat átvevő katonai junta élére Augusto Pinochet tábornok állt, amivel egy 17 éven át tartó, könyörtelen diktatúra vette kezdetét. Az államcsíny utáni órákban és napokban letartóztatási hullám söpört végig az országon. A rezsim politikai ellenzékieket, szocialistákat, szakszervezeti vezetőket és értelmiségieket üldözött; tízezreket zártak be – többek között a santiagói Nemzeti Stadionba –, ahol brutális kínzásoknak vetették őket alá.
A történtek hátterében a feszült hidegháborús geopolitikai játszmák is meghúzódtak. Az Egyesült Államok kormányzata és a CIA aktívan közreműködött abban, hogy gazdasági nyomással, sztrájkok szításával és titkos műveletekkel destabilizálja Allende gazdaságpolitikáját – különösen a stratégiai jelentőségű rézbányák államosítása miatt –, mert Washington tartott egy újabb, szovjetbarát szocialista bástya megszilárdulását a déli féltekén.
A chilei társadalom mély megosztottsága és a gazdasági nehézségek (infláció, áruhiány) kedvező talajt teremtettek a katonai beavatkozáshoz, amelyet a jobboldali erők egy része kezdetben megkönnyebbüléssel fogadott, nem sejtve, hogy milyen mérhetetlen szenvedés szakad az országra.
Az évforduló évről évre nemcsak a gyász és az emlékezés napja Chilében, hanem éles politikai és társadalmi viták tárgya is. A latin-amerikai nemzet számára ez a nap örökre a demokrácia szétzúzásának és az emberi jogok sárba tiprásának szimbóluma marad.
