1697. szeptember 11-én a délvidéki Zenta közelében, a Tisza folyó partján olyan katonai katasztrófa érte el az Oszmán Birodalmat, amely alapjaiban rajzolta át Közép-Európa geopolitikai térképét. II. Musztafa szultán azért kelt át hatalmas sereggel a Dunántúlon és a Duna–Tisza közén, hogy újult erővel vesse meg lábát a térségben, ám a császári csapatok élére kinevezett, fiatal Savoyai Jenő herceg bravúros gyorsasággal eredt a nyomába.

A császári fővezér tudomást szerzett arról, hogy az oszmán sereg éppen kettészakadva, a Tiszán átívelő egyetlen hajóhídon próbál átkelni. Savoyai Jenő habozás nélkül parancsot adott az ellentámadásra.

A meglepett török hadvezetés tehetetlen volt: miközben a lovasság egy része már biztonságban tudta magát a túlsó parton, a gyalogság, a nehéztüzérség csapdába esett. A mindössze néhány óra alatt lezajló ütközetben mintegy húsz-harmincezer török katona vesztette életét – nagy részük a Tiszába fulladt –, miközben a császári oldalon a veszteség alig néhány száz főre rúgott.

Az ütközetben Elmas Mehmed nagyvezír is életét vesztette, a szultán pedig megalázó módon, csupán hajszál híján menekült meg a biztos fogság elől.

Az Oszmán birodalom békekötésre kényszerült

A zentai diadal nem csupán egy lokális katonai siker volt, hanem korszakhatár. A győzelem alkalmat adott a Habsburg-dinasztia számára, hogy rákényszerítse a kimerült Oszmán Birodalmat a békekötésre.

Az 1699-ben megkötött karlócai béke értelmében a törökök lemondtak Magyarország és Erdély jelentős részéről, ami gyakorlatilag pecsétet ütött a másfél évszázados török hódoltság végére, és lezárta a török terjeszkedés korát Európában.

A magyar történelem szempontjából ez a nap az ország felszabadításának és a megújulásnak a szimbóluma is. A zentai csata évfordulója arra emlékeztet, hogy a legnehezebb történelmi időkben is egyetlen bátor elhatározás, egy jól időzített stratégiai lépés elegendő lehet ahhoz, hogy évszázados birodalmi kényszereket törjenek meg, új fejezetet nyitva egy nemzet életében.