A hagyományos megkülönböztetés — és ahol már nem működik
A NATO szótári meghatározása szerint a rakéta (missile) "önhajtású lőszer, amelynek pályáját vagy irányát repülés közben irányítják". A pilóta nélküli légijárművek (drónok) ezzel szemben hagyományosan aerodinamikai felhajtóerőt használnak, és nem ballisztikus pályán repülnek — igaz, ez a megkülönböztetés már a cirkálórakétákra sem igazán igaz, hiszen azok is aerodinamikai felhajtóerővel repülnek, csak a hadászati zsargon egyszerűsítésképpen mégis külön kategóriaként kezeli, elválasztva a drónoktól. forrás
A klasszikus, gyakorlati megkülönböztető szempontok közé tartozik a hajtómű típusa (a cirkálórakéták turbófan/turbojet hajtóművel, a hosszú hatótávú drónok jellemzően egyszerűbb, olcsóbb dugattyús motorral repülnek), az újrafelhasználhatóság (egy drón visszatérhet és leszállhat, egy rakéta becsapódik és megsemmisül), valamint az irányítás módja (előre programozott pálya kontra valós idejű emberi vezérlés). A gond az, hogy mindhárom szempont meggyengült az elmúlt években: megjelent az úgynevezett "egyszer használatos támadó drón" (one-way attack drone) kategória, amely — ahogy a neve is mutatja — pontosan úgy egyszer használatos és megsemmisül becsapódáskor, mint egy rakéta, csak drónnak nevezik. forrás
Létezik egy külön, kifejezetten hibrid kategória is: az úgynevezett "lebegő lőszer" (loitering munition), amely egyszerre ötvözi a drón és a rakéta tulajdonságait — a célterület fölött percekig, akár órákig körözhet, elektro-optikai kamerával keres célpontot, és egy emberi kezelő dönt a végső csapásról, sőt a küldetés menet közben le is fújható. Ilyen az amerikai Switchblade (kb. 15 perces lebegési idő), az orosz Lancet (40-60 perc), vagy az izraeli gyártmányú Harop, amely akár 6 órát is a levegőben tölthet, mielőtt lecsapna. forrás
