A jogi akadályok nemzetenként eltérőek
Skócia esetében a helyzetet a 2022-es brit legfelsőbb bírósági döntés határozza meg: a testület kimondta, hogy a skót parlament nem írhat ki egyoldalúan, Westminster hozzájárulása nélkül újabb függetlenségi népszavazást — ehhez az úgynevezett Section 30 rendeletre lenne szükség, ahogy 2014-ben is történt. Észak-Írországban más a mechanizmus: az 1998-as nagypénteki megállapodás szerint az észak-ír ügyekért felelős brit miniszternek jogi kötelezettsége keletkezik egy úgynevezett "border poll", azaz határkérdési népszavazás kiírására, ha úgy ítéli meg, hogy valószínűleg többség szavazna az Írországgal való egyesülésre — a megállapodás azonban nem ad pontos, számszerű küszöböt ennek megítélésére, ezt Micheál Martin ír miniszterelnök is nemrég úgy jellemezte, hogy a szöveg ezt "talán szándékosan homályosan" hagyta, és óvott attól, hogy a kérdést rövid távú politikai kampányok mentén közelítsék meg. forrás
Belső vihar Stormontban: kinek van joga aláírni?
A cardiffi eseménnyel kapcsolatban külön, jelentős vita bontakozott ki Észak-Írországban. Emma Little-Pengelly, a Demokratikus Unionista Párt (DUP) politikusa és Észak-Írország miniszterelnök-helyettese élesen bírálta O'Neillt, azt állítva, hogy megpróbálja "fegyverként bevetni" az első miniszteri tisztséget: állítása szerint O'Neillnek nincs felhatalmazása arra, hogy ezen az eseményen bármit is aláírjon Észak-Írország első minisztereként, mivel ez a tisztség az ő hozzájárulása nélkül működő, közös hivatal a két vezető között. John Stewart, az Ulster Unionista Párt (UUP) politikusa hasonlóan fogalmazott: O'Neill beszélhet a Sinn Féin nevében, de alkotmányos kérdésekben nem Észak-Írország nevében. Ez a vita is jól mutatja, miért lehetett fontos, hogy mindhárman kifejezetten pártvezetőként, és ne hivatalos kormányfői minőségükben írják alá a dokumentumot — utóbbi esetben ugyanis vitatható lett volna a felhatalmazásuk. forrás
