Az ENSZ-közgyűlés 15., 1960. szeptember 20. és december 20. között zajló ülésszakának 902. plenáris ülésén Lorenzo Sumulong, a Fülöp-szigeteki delegáció vezetője – aki egyben a manilai szenátus külügyi bizottságának is az elnöke volt – a dekolonizációs vitában arról beszélt, hogy Kelet-Európa és a többi térség népeit megfosztották alapvető polgári és politikai jogaik szabad gyakorlásától, és ezeket az államokat szinte „elnyelte” a Szovjetunió. Ez a kijelentés azonnal kiverte a biztosítékot a Nyikita Hruscsov vezette szovjet delegációnál; négy évvel 1956 után a „kelet-európai népek” emlegetése kifejezetten érzékeny pontnak számított Moszkvában.
Más források ezzel szemben fordított sorrendről beszélnek: előbb volt az asztal püfölése, és csak utána jött a pulpitus. Viktor Szuhodrev, Hruscsov tolmácsa a emlékirataiban úgy emlékezett, hogy a pártvezető először csak az öklével csapkodott – aminek a végén még a kezében tartott karórája is tönkrement –, és csak ezt követően húzta elő a lábbelijét.
Természetesen a kételkedők sem maradnak el. William Taubman amerikai történész a 2003-as, Pulitzer-díjas Hruscsov-életrajzához több szemtanút is kikérdezett, és akadtak olyan beszámolók, amelyek szerint a szovjet vezető csupán felmutatta vagy meglengette a cipőt, de nem csapkodott vele.
Az ENSZ saját audiovizuális archívuma is összeállítást készített annak kiderítésére, hogy a történet valóság vagy csupán fikció. A szkepticizmust csak növeli, hogy az interneten évtizedek óta keringő, legfőbb „bizonyítékként” emlegetett fénykép valójában hamisítvány: az eredeti képen – amelyen Hruscsov Andrej Gromiko külügyminiszter társaságában ül – a cipő csupán az asztalon fekszik, nem pedig a pártfőtitkár emelt kezében. Ezt a retusált verziót anno még a Time magazin is lehozta. Hruscsov unokája, Nyina Hruscsova pedig úgy értékeli az esetet, hogy a botrány nem hirtelen dühroham volt, hanem egy kifejezetten tudatos színpadi gesztus, amellyel a diplomáciai szorításba került vezető emelt fővel hagyhatta el New Yorkot.
A háttér ugyanis határozottan kedvezőtlen volt a szovjetek számára. Az U-2-es kémrepülőgép lelövése miatti összeomlott párizsi csúcs, a kongói válság, valamint Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkárral vívott nyílt összetűzés után Hruscsov személyesen állt a szovjet delegáció élére. Szeptember 23-i, több mint két órás beszédében terjesztette elő azt a tizennégy oldalas, levélformájú tervezetet (A/4502), amelyből később a gyarmati országok és népek függetlenségéről szóló hivatalos nyilatkozat lett, és ugyanezen az alkalmon vetette fel a „trojka” ötletét is: azt szerette volna, ha az egyszemélyi főtitkárt egy szocialista, egy nyugati és egy el nem kötelezett képviselőből álló háromtagú testület váltja fel, ráadásul azt is indítványozta, hogy költözzön el az ENSZ New Yorkból. Végül mindkét javaslatát lesöpörték.
Az október 12-i vita éppen azon robbant ki, hogy a dekolonizációs nyilatkozatot a plénum tárgyalja meg, vagy inkább utalják át bizottságba – Hruscsov pedig mindenképpen a plenáris vitához ragaszkodott.
A nyilatkozatot végül december 14-én fogadták el az 1514 (XV). számú határozatként, 89 igen szavazattal, ellenszavazat nélkül, kilenc tartózkodás mellett – a tartózkodók között pedig ott volt Belgium, Franciaország, Portugália, Dél-Afrika és az Egyesült Királyság is.
Az ensz 1960-as ülésszakán több rendkívüli esemény történt
Az 1960-as ülésszak bővelkedett extrém pillanatokban: Fidel Castro például szeptember 28-án egy négy és fél órás, azóta is rekordhosszúságú beszéddel ajándékozta meg a közgyűlést. A cipős botrány mégis minden mást túlélt, mert tökéletes metaforává vált: a világszervezet, amelyet a szabályalapú együttműködés templomának szántak, egyetlen délután alatt a nyers nagyhatalmi indulatok színterévé süllyedt. A tanulság ráadásul nem az, hogy Hruscsov egyszerűen modortalan volt, hanem az, hogy a multilaterális fórumok mindig is dupla szerepet viseltek – egyszerre szolgálják a valódi kompromisszumkeresést és a belföldi, illetve a szövetségeseknek szánt üzenetek közvetítését.
Éppen ezért is érdemes ma, az évforduló napján ezt felidézni. Alig három hete, a 81. közgyűlés általános vitáján, 2026. szeptember 24-én ugyanis tucatnyi delegáció vonult ki látványosan a teremből, amint Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök a pulpitushoz lépett; a palesztin ENSZ-képviselet korábban külön kérte a tagállamokat a tiltakozó távozásra, és egyes elemzések mintegy 70 országot említettek, míg a kormányfő a kivonulókat egyszerűen „erkölcsi gyáváknak” bélyegezte.
A szeptember 22. és 28. között zajló, csaknem 130 állam- és kormányfőt felvonultató eseményt a Gázával, Iránnal, Szudánnal és Ukrajnával kapcsolatos kérlelhetetlen szembenállás határozta meg, miközben a Biztonsági Tanács továbbra is tehetetlen patthelyzetben vesztegel. A formák persze változtak – ma már nem cipő koppan az asztalon, hanem üresen maradt széksorok mutatják a tiltakozást, a felvétel pedig pillanatok alatt körbejárja a közösségi médiát –, de a mechanizmus kísértetiesen ugyanaz marad. 1960-ban a gesztus mögött a dekolonizáció valós történelmi vitája húzódott meg; a mai kivonulásokat is valós konfliktusok motiválják. A felvetés pedig ma is ugyanaz, mint 66 évvel ezelőtt: a látványos balhé vajon elfedi a valódi tárgyalást, vagy éppen hogy kikényszeríti azt?
