A Norvég Nobel-bizottság 1964. október 14-én, Oslóban hozta nyilvánosságra, hogy az éves békedíjat Martin Luther King Jr. kapja – az ünnepélyes átadásra és a híres beszédre csak csaknem két hónappal később, december 10-én került sor az Oslói Egyetem aulájában, ahol Gunnar Jahn bizottsági elnök adta át az elismerést.
A bejelentés pillanata szimbolikus volt: King éppen kimerültség miatt pihent egy atlantai kórházban, amikor felesége, Coretta Scott King telefonon felébresztette a hírrel.
Az első hivatalos ajánlást 1963. január 31-i dátummal az American Friends Service Committee, a kvékerek 1947-ben szintén Nobel-békedíjjal kitüntetett szervezete küldte be, ám a levél túl későn futott be, így a bizottság áttette a következő évre – a dokumentumra rá is vezették, hogy „1964-re fenntartva”. 1964 januárjában a kvékerek megerősítették a jelölést, sőt, nyolc svéd parlamenti képviselő is beállt King mögé. Abban az esztendőben egyébként több tucat személy és szervezet versengett a rangos elismerésért.
Amerika nem örül Martin Luther King kitüntetésének
King ráadásul határozottan visszautasította, hogy a díjat a saját személyes sikerének tekintse: kijelentette, hogy azt a mozgalom kapta, és az 54 ezer dolláros pénzjutalomból egyetlen centet sem tart meg magának, az egészet szétosztotta a polgárjogi szervezetek között.
Az amerikai fogadtatás azonban korántsem volt egységes. Míg Ralph McGill, az Atlanta Constitution kiadója október 15-i, másnapi vezércikkében úgy fogalmazott, hogy a kitüntetés minden egyes amerikainak szól, addig a szegregáció hírhedt arca, Eugene „Bull” Connor nyers, lekicsinylő megjegyzéssel intézte el a hírt.
A legbrutálisabb válasz mind közül mégis az államapparátustól érkezett: J. Edgar Hoover FBI-igazgató 1964. november 18-án nyilvánosan „az ország leghírhedtebb hazugjának” bélyegezte Kinget, nem sokkal később pedig egy névtelen csomag futott be az atlantai otthonába. A csomag lehallgatási felvételeket és egy olyan fenyegető levelet rejtett, amelyet a történészek azóta csak „öngyilkossági levélként” emlegetnek. A levél pontosan 34 napot adott Kingnek – napra pontosan annyit, amennyi az oslói ceremóniáig hátra volt. Ezt a teljes dokumentumot Beverly Gage történész fedezte fel 2014-ben a Nemzeti Levéltárban őrzött Hoover-iratok között.
King később, egy 1967. áprilisi, a vietnami háborút elítélő beszédében úgy hivatkozott a békedíjra, mint egy „megbízatásra”, amely arra kötelezi, hogy a szűk nemzeti lojalitáson felülemelkedve emelje fel a szavát a békéért.
Már nyilvánosak a merénylet aktái
2025 júliusában a Trump-adminisztráció – egy elnöki rendelettel – több mint 230 ezer oldalnyi olyan iratot hozott nyilvánosságra a Nemzeti Levéltáron keresztül, amelyek a King elleni merénylettel és az FBI-nyomozással függnek össze, jelentősen megelőzve az 1977-es bírósági zárlat tervezett, 2027-es lejárta idejét. King gyerekei, Martin Luther King III és Bernice King közös nyilatkozatban kérték, hogy ezeket a dokumentumokat a „teljes történelmi kontextusukban” vizsgálják, emlékeztetve a nyilvánosságot arra, hogy apjukat a Hoover vezette titkosszolgálat éveken át tartó, agresszív megfigyelési és lejárató hadjárattal üldözte. Az ügy azóta is terítéken van: a iratok egy része továbbra is zárolt maradt, a kongresszusi felülvizsgálat pedig idén januárban is folytatódott. Mindez azt mutatja, hogy az 1964-es elismerés és az ellene indított titkos állami hadjárat nem a múlt lezárt fejezete, hanem mindmáig élő politikai vita.
A mostani évforduló ráadásul szinte egybeesik a 2026-os Nobel-békedíj bejelentésével: október 9-én a Norvég Nobel-bizottság Navi Pillay dél-afrikai jogásznak, az ENSZ egykori emberi jogi főbiztosának ítélte oda a kitüntetést a béke és a nemzetközi jog gyarapításáért.
A 12 millió svéd koronával járó elismerést december 10-én adják át Oslóban – ugyanazon a napon és ugyanazon a helyszínen, ahol 62 esztendővel ezelőtt King átvette a sajátját. A történelmi párhuzam nem véletlen: a bizottság mindkét alkalommal azt az üzenetet tolmácsolta, hogy a jogegyenlőségért vívott, erőszakmentes és jogi alapú küzdelem egyetemes nemzetközi ügy, nem pedig szűk belügy, függetlenül attól, hogy az érintett kormányok ezt rendre másképp értékelik.
