2001. szeptember 12-én a NATO történetében addig példátlan lépésre szánta el magát a szervezet. Az Észak-atlanti Tanács rendkívüli ülésén hivatalosan is bejelentették az Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelyének alkalmazását.

A washingtoni alapokmánynak ez a sarokköve rögzíti azt az elvet, hogy a szövetségesek bármelyike ellen elkövetett fegyveres támadást valamennyi tagállam elleni támadásnak kell tekinteni.

A szövetség ezzel a döntéssel nem csupán szimbolikus szolidaritásáról biztosította az Egyesült Államokat, hanem megalapozta a későbbi nemzetközi terrorellenes fellépéseket is. Bár a hidegháború évtizedei alatt a kollektív védelem gondolata elsősorban a szovjet tömb elleni elrettentést szolgálta, 2001 szeptemberében teljesen új típusú fenyegetéssel – a globális terrorizmussal – szemben hivatkoztak rá először.

A határozatot követően olyan intézkedéseket hagytak jóvá, mint a Földközi-tengeren indított Operation Active Endeavour hadművelet vagy a szövetséges légtér közös védelme. A határozatot követően olyan intézkedéseket hagytak jóvá, mint a Földközi-tengeren indított Operation Active Endeavour hadművelet vagy a szövetséges légtér közös védelme.

Kihívássokkal teli időszakkal szembesül a NATO

A nemzetközi biztonságpolitika napirendjén folyamatosan szerepelnek a NATO-szerződés vállalásai, különösen a keleti szárny védelme és a hibrid, illetve konvencionális fenyegetések korában. A huszonöt évvel ezelőtti határozat emlékeztet arra, hogy a szövetség ereje az egységben és a kölcsönös elkötelezettségben rejlik.

A szeptember 12-i történelmi precedens rávilágít arra is, hogy a kollektív védelem mechanizmusai képesek voltak alkalmazkodni a hidegháború utáni kor kihívásaihoz. Miközben ma Európában és a transzatlanti térségben a biztonsági garanciák hitelessége és a védelmi kiadások növelése a legfőbb politikai viták tárgya, az 5. cikkely első aktiválásának emléke határozott üzenetet hordoz a jelenkor döntéshozói számára a szövetségi kötelezettségek komolyságáról.