A nürnbergi per legismertebb vádlottja ezen a napon vonta ki magát az igazságszolgáltatás utolsó aktusa alól.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945. november 20-án nyitotta meg a tárgyalássorozatot, és 1946. október 1-jén hozott ítéletet, tizenkét halálos ítéletet kiszabva – köztük Göringre is, akit mind a négy vádpontban (összeesküvés, béke elleni bűntettek, háborús bűnök, emberiesség elleni bűntettek) bűnösnek találtak.
Göring, aki egykor a Luftwaffe főparancsnoka, a Reichstag elnöke, a Gestapo alapítója és Hitler kijelölt utóda volt, a per „egyes számú vádlottjaként” végig kihívóan és gőgösen viselkedett, teljes mértékben megkérdőjelezve a győztesek jogát az ítélkezésre. Miután kihirdették a halálos ítéletet, azt kérte, hogy katonához méltóan, kivégzőosztag előtt lőjék főbe, ám ezt a kérelmét elutasították.
A riasztásra érkező orvos és tábori lelkész már csak a haldokló Göringet tudta szemügyre venni: a szája szélén üvegszilánkok csillogtak, és áradt belőle a ciánkáli jellegzetes keserűmandula-szaga. A priccse mellett egy borítékot hagyott hátra, benne a feleségének, Emmynek szóló búcsúlevéllel, egy németeknek szánt kiáltvánnyal, valamint Andrus ezredesnek címezve egy olyan sorral, amelyben kijelentette: a golyó általi halállal semmi baja nem lett volna, de a bitófát egyszerűen képtelen elfogadni.
Robert Ley korábbi cellabeli halála után Andrus mindent megmozgatott a totális biztonságért: a cellák előtt folyamatos, éjjel-nappali őrséget tartottak, a berendezést teljesen „öngyilkosságbiztossá” cserélték, és a foglyoknak kötelező volt a takarón kívül tartaniuk a kezeiket. A ciáninjekció vagy kapszula eredete a mai napig rejtély. A hadsereg belső vizsgálata arra jutott, hogy Göring végig rejtegethette a mérget, hol a saját testében, hol a cella vécécsészéjének rejtett peremén; más teóriák viszont amerikai tisztek vagy külsős látogatók közreműködéséről suttogtak. A Los Angeles Times 2005 februárjában megszólaltatott egy akkor már 78 éves kaliforniai nyugdíjast, Herbert Lee Stivorst – aki 1946-ban még csak egy 19 éves közkatona volt a tárgyalóterem fehér sisakos őrségében –, és ő azt állította: egy „Mona” nevű német nő meg két társa vette rá arra, hogy egy töltőtollba rejtett „gyógyszert” becsempésszen a vádlottnak. Ezt a verziót senki sem tudta hitelt érdemben alátámasztani, mivel addigra már minden potenciális tanú elhunyt, de az iratok igazolták, hogy Stivers valóban ott teljesített szolgálatot Nürnbergben.
Se sírhely, se emléktábla - Göring és a többi kivégzett holttestét elhamvasztották
Az élettelen testet átvitték a tornaterembe a többi elítélt mellé, ahol a sajtó képviselői és a szövetséges megfigyelők is saját szemükkel láthatták; a hivatalos fotókat azonban szigorú titoktartás mellett közvetlenül Berlinbe, a Szövetséges Ellenőrző Tanácshoz továbbították. Az október 16-án hajnali egy óra után kivégzett tíz ember – Ribbentrop, Keitel, Kaltenbrunner, Rosenberg, Frank, Frick, Streicher, Sauckel, Jodl és Seyss-Inquart – maradványait Göringével együtt alig néhány órán belül elhamvasztották, a hamvakat pedig teljes titoktartás mellett vízbe szórták, hogy soha semmilyen körülmények között ne alakulhasson ki zarándokhely belőlük. Éppen ez volt a cél: se sírhely, se emléktábla, se semmilyen kapaszkodó ne maradjon egy esetleges náci kultusz számára – ez a nürnbergi igazságszolgáltatás egyik legfontosabb, ma is tanulságos utóvédharca volt a politikai mítoszkeltés ellen.
A nürnbergi per alapozta meg azt a korszakalkotó jogi elvet, hogy a háború elindítása – vagyis a béke elleni bűntett, a mai nevén az agresszió bűntette – önálló, személyre szabható büntetőjogi kategória, amely elől nincs menekvés az állami szuverenitás pajzsa mögé. Ennek a vádpontnak a megfogalmazásában és szorgalmazásában óriási szerepe volt a szovjet jogtudósnak, Aron Traininnek.
